Kedveseim!

Sürgősen zenekart kell toboroznom, ugyanis van itthon egy kifinomult hallással rendelkező, minden hájjal megkent, teljesen elszánt zajkeltőm: Sárikám dobol. Úgyhogy ha ismertek hasonlóan miniatűr énekest, vagy szintetizátorost, ne habozzatok! Eszközként megteszi a fogkefe, üres műanyag palack, vagy éppen bármelyik csörgő, Sára püföl velük rendületlenül. Mindent. Asztalt, padlót, játékokat. Most már nemcsak kóstolja a tárgyakat ismerkedés céljából, azonnal megrázza őket, és ha így nem hajlandóak hangot adni, akkor összekoccantja őket, vagy egyszerűen csak odaüti valamihez. Így már mindjárt más! Roppantul élvezi azt, hogy minden másként szól, tényleg benne van a kezében a 'bugi'! Ebből kifolyólag függőlegesen már hibátlanul tapsol (akarom mondani osztogatja a pacsikat), most tanuljuk, hogy a két keze összeérintésével mekkora jópofa dolgot lehet művelni. Bár az nem jár akkora csörömpöléssel, de sebaj. Annak ellenére, hogy az én kis Gyönyörűségem lépten, nyomon ütöget, azt kell mondanom, hogy nem látom rajta a szétszedlek, tönkreteszlek, most megvagy viselkedésnek szikráját sem. Annyi bájos kedvesség és gyermeki finomság szorult belé, hogy nem győzök betelni vele!

Miből lesz a cserebogár? Nekünk is van egy ilyen menüpontunk, de ez most nem arról szól. Már többször megkaptam, hogy mostanában alig lehet velem másról beszélni, mint Sáráról, vagy gyerekekről. Ez tény és való, én is olyan anya lettem, akinek az élete a csemetéje köré lényegül, jobbára róla is szól. De tudtuk ezt előtte, mi több, szerintem ez így is van rendjén. És megnyugtatásként közlöm, még mindig nem fordultam be, nem jött rám a mehetnék, sőt, jobban élvezem ezt napi szintű csodás kihívásokkal teli feladatot, mint gondoltam. De mielőtt kezdenék túl csöpögősen közhelyessé válni, elárulom, hogy tulajdonképpen hova is akartam kilyukadni. Szűken mért szabadidőmben természetesen ebben a témában tovább dokumentálódom. Nézek egy BBC-s filmet, ami tulajdonképpen egy 2000-ben kezdődött, 20 éven át tartó, 25 babát megfigyelő kísérletsorozat. Elismerem, a sztereotípia, miszerint a britek hű de rondák, igaz. Tényleg némelyikkel ijesztgetni lehetne, de ettől eltekintve a kezdeményezés érekes. Döbbenetes, hogy mi minden befolyásolja egy gyermek valódi személyiséggé alakulását. Tudtátok például, hogy egy csecsemőnek nem csak a hurkái gyarapításához, de az agya fejlődéséhez is elengedhetetlenül szüksége van a zsírra? Nem véletlen, hogy az anyatej olyan kalóriadús. Aztán megfigyelték pl., hogy azok a csecsemők, akik a koraszülött intenzíven kezdték az életüket, egyáltalán nem rossz emlékként őrzik ezt a helyet. Pár éves korukban visszatérve nem esnek pánikba, sőt, érdeklődve szerelik az inkubátort, nyomogatják a gombokat. Míg azok a gyerekek, akik még soha nem jártak itt, félnek, idegenkednek a közegtől. Ez számomra igen megnyugtató, mert mi is így kezdtük, ugye, de úgy látom és érzem és mondják, hogy aggodalomra semmi ok!... Ja, és nem utolsó sorban Mozart zenéje jótékony hatással van a problémamegoldó képesség fejlődésére. Mi vajon hallgatunk Mozartot, vagy hallgatunk Mozartot? Ha minden kötél szakad, dobolni arra is lehet...

Ha már zajos témákról beszélnük, el kell mesélnem, hogy felújítás zajlik a házunkban. Nem közvetlen a fejünk fölött, de ez teljesen mindegy, hiszen áldott jó betonrengetegről van itt szó. Nem kell hozzá kifinomult hallás, hogy Sára ne tudjon aludni a vinnyogó fúrótól. A jómodor most nemigen tűrné el azokat a megjegyzéseket, amiket olyankor gondolok a mesteremberekről, amikor az én Drágaságom arra ébred édes délelőtti álmából, hogy VUÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍNNNNNNNNNNYYYYYYY! Visszaaltatnám én, de ekkora hangzavarban szinte képtelenség. Ha amúgy nem lenne érzékeny a zajokra, akkor is. De mivel az, így duplán nehéz a dolog. Ma (nevezetesen a felújítás harmadik napján) nyakunkba vettük a lábunkat (pontosabban és a Sáráét) és megkerestük a galádokat. Tudvalevő, hogy nem vagyok az a beszólós típus, ezért szépen megkértem őket, hogy 10 és 12 óra, valamint 2 és 4 óra között mellőzzék a fúrást, addig gletteljenek, vagy bánom is én. Nem tudom, hogy amúgy is, vagy csak azért, mert látták Sárát az ölemben, egész normálisak voltak, fél négyig ki is bírták, csend volt. Csakhogy Sárikám még aludt volna, úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálkoztam a lehetetlennel és láss csodát, sikerült! Lefektettem oldalt az ágyra, egyik füle a matracba süppedt, másik fülét szépen betapasztottam a tenyeremmel és így szundítottunk még közel 50 percet! Pontosabban Sári szundított nekem meg volt időm összebarátkozni a karomat átjáró zsibbadással.

Mitévő legyen ónos esőben az ember lánya? Szmogriadó? Még jobb! Sétálás kicsukva, marad a bámészkodás az ablakon. Mivel parkra néz az ablakunk, a viszonylag friss levegő adott. De mit lehet itt nézni? Szerencsére kedvenceinkre, a madarakra mindig lehet számítani. Röpködnek, kárognak, keresik az ennivalót. Sárám pedig boldogan csápol, ha meglátja őket. Mint ahogy a hegy is ment Mohamedhez, nálunk is valami hasonló történik, amikor itthonról kiszórunk egy kis kenyérmorzsát nekik. Hiperérzékeny radarjukkal kiszúrják, hogy bulivan, és már suhannak is az ablakunk alá. Juhééé! Meg aztán azt is kitapasztaltuk, hogy kettő körül vége a sulinak és nem kis zsivajjal elhaladnak előttünk a gyerekek. Ez aztán a látnivaló! Futkosnak, karattyolnak, Sára pedig széles vigyorral integet nekik, mintha mindet ismerné. Annyira édes! Persze, ha éppen köszönnénk valakinek, és ott a helye a pá-pá-nak, akkor ez a tudás jó mélyen elbújik. Mindegy, fő, hogy én már láttam, hogy tényleg tudja.


Ölelés: Pop&Rock


UI. Majdnem elfelejtettem a nagy újságot: Sárikám felkapaszkodik és áll!

0 Comments