Sziasztok!


Sárikám jódlizik. Nem én hanem egy barátnőm mondta, de azt hiszem, ez a legmegfelelőbb megfogalmazása annak, ahogy Sári elkezdett beszélni. Mindenre az a megjegyzése, hogy 'lodli-lodli', 'dudl-dudl', ölelnivalóan édes, csak azt nem sikerült megfejtenem, honnan az ihlet? Addig rendben, hogy Apa osztrák cégnél dolgozik, de hogy gyűrűzhetett be hozzánk is a sramli? A sokattudó szakkönyvek szerint ekkora korban a gyerekek kiválasztják a saját anyanyelvük szótagjait és halandzsázva ugyan, de ezekből próbálnak a maguk módján babaszavakat formálni. Ezek után azon sem csodálkoznék, ha Sárám egyik nap azzal fogadna, hogy 'Fenster, Licht und Leben'...

Pár hete annyi fogacskánk igyekszik kibújni, hogy ezt még a gyógynyaklánc sem bírja szusszal. Az éjszakáink ezzel egydőben jópár ébredéssel cifrázódtak, pedig milyen könnyű volt megszokni a tizenkét órás zavartalan nyugalmat! Hétvégén egyik éjjel például arra lettünk figyelmesek, hogy Sára a rongyiját szorongatva térdel a kiságyban, és hallgatja a zenélő maci altatódalát, amit ő maga húzott fel. Az első gondolatom az volt, hogy milyen édes, nem is sír, a második, hogy mennyire ügyes, önállóan tudja működtetni a játékot, de amikor már negyedszer kezdődött elölről az amúgy közel öt perces ringató dallam, akkor megpróbáltam elmagyarázni az én kis éjjeli baglyomnak, hogy nem muzsikálunk, alszunk. Sikertelenül. A vége az lett, hogy Sári csak úgy volt hajlandó csendben maradni, ha a mi ágyunkba fektettem. Mire elszenderedett, addig-addig balettozott, hogy szépen keresztbe fordult, mi pedig az ágy szélén vigyázzfekvésben próbáltunk tovább pihenni. Ez egy-kétszer még előfordul, én pedig minden alkalommal következetesen igyekszem visszaszorítani az ádáz ágybitorló próbálkozásokat. Kedves csitítás, pár korty víz, hátsimi, vész esetén ringatás, de utána irány a kiságy. Elárulom, szükség van egy jókora adag szigorra, egy még nagyobb adag türelemre, és még mindig nincs vége. Persze tudom, hogy nem szabad a könnyebb utat választani, mert ezek a dörzsölt csöppségek hibátlanul képesek visszaélni a szülők vaj szívével, így válnak szép csendben elkényeztetetté. Nem maguktól, igazából mi kellünk hozzá.

Ami késik nem múlik. Telitalálatos utónévnapi ajándékot kaptunk egy baráti házaspártól, akik olvasták a gondunkat, miszerint varjúhiány dúl a játékpiacon. Hoztak nekünk egy varjúbábot, azóta folyton azt a böngészőt forgatjuk, amelyikben minden oldalon elbújt ez a huncut károgó szárnyas. Hatalmas sikerélmény, amikor Sárikám kiszúrja, rátenyerel és jóízűen jódlizik hozzá. De van itt még valami. Varjúkomával együtt kaptunk egy vicces kis fagólyát is, ami a csillárunkon függeszkedve deríti jobb kedvre az én Kislányomat, valahányszor eszébe jut és odapillant. Első nap más sem csináltunk, mint felváltva emelgettük a mi nyolc kilós, eleven súlyzónkat, hogy megcibálhassa a gólya batyuját, ugyanis akkor ez a csodajáték élethű repülő mozdulatokat imitál. Lenyűgöző! Sára azóta is megbabonázva bámulja, ha bármikor eltörne a mécses, a gólyamadár tuti vígasz.


Puszilunk: Sári és Dóri

0 Comments