Sziasztok!


A hétvégén újabb elszánt kísérletet tettünk a ’élvezetes pillanatok az autóban’ statisztikáink javítására. Sáránk nem díjazta. Egyáltalán nem. Az első 50 izzasztó kilométer után egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy csupa potyautassal van tele a kocsi. Először Hiszti Higinsz huzogatta az oroszlán bajszát, semmi reakció. De Bömbölős Bölömbér már mindannyiunk idegein járta a táncát, arról nem is beszélve, hogy magával hozta Róka Robit, pontosabban Róbertet, mert az egész, finom sütőtökebéd a kárpiton landolt. Ekkor már Pánik Palkó uralta a gépjárművet, úgyhogy se szó, se beszéd kényszerleszállást hajtottunk végre a legközelebbi autópályapihenőben. Lehiggadtunk, levegőztünk kicsit, kitettük az összes hívatlan vendéget, és már-már azon tanakodtunk, hogy visszafordulunk, amikor Sárikám szépen álomba szenderült. Meglehetősen kimerülhetett, mert két órán át mozdulatlanul durmolt a gyerekülésben, mint egy kisangyal. Folyton ellenőriztem, hogy lélegzik-e még? Odaút kipipálva, de mi lesz hazafelé? Tanultunk az esetből, és kidekáztuk az ideális körülménykoktélt: Sári az ebédjét az álló kocsiban fogyasztotta, nyugodtan el is aludt, és csak ezután indultunk. Apa pedig úgy vezetett, mintha legalábbis bársonyból lett volna az út, még a kereszteződésnél elhelyezett lassítók fölött is csak úgy átsiklottunk. Egyszer ki is kerültük őket, de azt senki nem látta. Az rendben van, hogy itthon, már csak a boldogságtól is (na meg a recsegő parketta miatt) 20 centivel a föld fölött közlekedünk, de nem hittem volna, hogy mindezt autóval is abszolváljuk. Mire képes az apai szeretet? Mondanom sem kell, hogy fülig érő szájjal tettük meg az út legnagyobb részét. Annál is inkább, mivel Sára ébredés után tüneményesen elbeszélgetett, és integetett. Mert az integetés most nagyon megy, de nem ám kisded módon hadonászva, nem. Az ujjak kecses hajlításával és természetesen jódlikísérettel. És kérni sem kell, spontán integet, bárhol, bárkinek. Az a szeretnivaló bagolylesője pedig be nem áll egész nap. Karattyol, dumál és láthatóan el van magától ragadtatva. Meg persze mi is tőle, ez nem is kérdés!

Jöttünk, mentünk, de ott is voltunk ám! Hogy hol? A Nagyszülőknél vidéken. És csupa olyan izgalomban volt részünk, ami Budapesten nehezen elképzelhető. Meglátogattuk az eddig csupán könyvből ismert tyúkanyókat a baromfiudvarban, hallotunk igazi kakaskukorékolást, simogattunk cicát, megetettük a kutyust és aludtunk a friss levegőn. Ezért tényleg megérte utazni, megyünk még!

Mint tudjátok, családilag kötődünk az ablakokhoz. Sára ennélfogva nagyon szeret rajta kifelé bámészkodni, döngeti, nyalogatja kifulladásig. Mármint addig, amíg én nem bírom tovább ölben tartani. És még azután is kiköveteli a repetát. Lélegzetvisszafojtva figyeli a madarakat, és egyszer láttunk mókust is, azóta valahányszor feltűnik a képeskönyvben, Sári édesen felnevet. Annyira csodálatos azt látni, hogy már asszociál, emlékszik, egy képhez tud jelentést társítani, vagy ha mondok neki valamit, amit minden bizonnyal megért, jelentőségteljes ’PFFF’ -vel nyugtázza (úgy kell elképzelni, mint amikor elfújunk egy gyertyát. Imádnivaló!)

Sokszor puszil: Sári és Dóri

0 Comments