Kedveseim!


Lépten nyomon (és ezt most a szó legszorosabb értelmében mondom) nagy felfedezésekről számolhatok be. A héten ismét volt egy halom ilyen esemény, de a legnagyobb mégis a szigetkörünk volt. Igen, nem csalás, nem ámítás, bebarangoltuk a Margit szigetet, meglátogattuk az állatokat, szedtünk virágot, simogattunk füvet, számoltuk a bringóhintósokat és annyi kutyust láttunk egy rakáson, mint Sári egész életében összesen. A kutyáknál már csak a gyerekek voltak többen, még szerecse, hogy elfértünk ennyien! Ez az egész úgy kezdődött, hogy nem volt semmi különleges programunk betervezve hétvégére, és mégis szerettem volna valamit, ami, ha lehet még a játszótéri forgatagnál is izgalmasabb. Így kötöttünk ki a 86-os buszon szombat délután, majd röpke másfél órával az indulásunk után a sziget belsejében csodáltuk a gólyákat, etettük a lovacskákat és utánoztuk a kacsákat. Elsöprő sikert arattam az ötlettel, és megbizonyosodtam róla, hogy Sárinak nem korai az állatkerti látogatás. Derűsen kapaszkodott a rácsba és mutogatta nekem, hogy ott vannak az állatok, valamint előkotort egy újszerű nyelvezetet, amolyan vakkantáshoz tudom hasonlítani, egy-egy szótagot mond csak, de azt rém komoly ábrázattal, úgyhogy én kérek elnézést, ha nem értem pontosan a jelentését. Valahogy így hangzik: ’Nyá!’ Vagy ’Bá!’ Nincs ismétlés, csak egy szótag, majd hatásszünet. Jelentéssel. Tündérbogár cukorfalat ez a lány, nekem elhihetitek! De Sárikám nem csupán a család csodálatára szorítkozik, teljesen idegen emberekkel is előszeretettel incselkedik, mindegy, legyen az a biztonsági őr a bankban vagy a pénztáros néni az élelmiszerboltban. Előbbivel bújocskázott, utóbbi szerencsés versenyzőnkkel pedig tapsolósat játszott. Fesztelenül, barátságosan és széles mosollyal azon a pirospozsgás pofiján. Eddig nem figyeltem, hogy más babákkal is ilyen kedvesek, előzékenyek-e az emberek, de bennünket csupa kedvesség és vidámság vesz körül, még a zebrán sem kell várni, hogy átengedjenek. Én mindezt Sárám varázslatos kisugárzásának tulajdonítom, na és persze az igéző tekintetének!

Ez az egy év valóban mérföldkő egy emberke életében, hiszen ettől kezdve annyi mindennel több dolgot szabad, hogy csak győzzük mindent kipróbálni, felfedezni, megkóstolni. Erről jut eszembe, ma együtt fagyiztunk, el tudjátok hinni? Pontosan ma egy éve, hogy Sára először aludt itthon velünk és ennek örömére be is ruháztunk egy két gombócos, édestölcséres finomságba. Látni kellett volna! Első mohó falat, meglepett grimasz, majd következett az óvatos rágcsálás és végül a maszatos nyalogatás. Nagy show volt, legközelebb videóra veszem!

Ha jól emlékszem, két héttel ezelőtt meséltem, hogy Sárikám aprókat lépeget, ha fogjuk a kezét, ez mára már napi szintű gyalogtúrává fajult, valahogy így néz ki a dolog: Sára peckesen rakosgatja a lábait, akkorákat lép, mintha legalábis rajta lenne a hétmérföldes csizmája. Közben az autót utánzó burrogó hangot hallat, Anya pedig közvetlenül mögötte kérdőjel alakban kifehéredett ujjakkal (ti. annyira szorítja a kezemet). És gyalogolunk látástól mikulásig. A mi 80 centis masírozóparancsnokunk ebben aztán tényleg nem ismer tréfát. Kifinomult radarjaival szabad fogófelületet észlel a gyanútlan felnőtteken és onnantól kezdve nincs megállás. Hacsak nem jön szembe valami észbontóan érdekes, ami miatt nem sajnálunk egy pillanatra lehorgonyozni. Ilyen lehet a húsvéti tojásokkal díszített barka hatótávolságon belül őrizetlenül (!!!) hagyva, vagy a vízzel teli felmosóvödör (kitűnő kézöblögető). De ha menni kell, akkor menni kell. Sári még az alvást is sajnálja, olyannyira, hogy minden este közelharcot vívunk, hogy végre álomba szenderljön. Úgy látszik a napi két szunya túlságosan pihentető a mi kis Zsarnokunk számára, ideje észbe kapnunk, hiszen ebből is kinőtt.


Puszilunk: Kengyelfutó és a Prérifarkas

BIP-BIP!

0 Comments