2009. április 15. Lizzy a sztár


Sziasztok!


Emlékeztek még a ’Világvége+1 km’ beszámolónkra? Tavaly júliusban írtam Kolozsvárról. Ésmost ismét itt vagyunk, de ezalkalommal szerencsére nem tudok utazásos horrorsztoriról beszámolni. Nem, mintha Sárikám megszerette volna az autózást és a hosszú utat, nem. Mi intéztük egy kicsit okosabban az utazást. Fürdést követően beültünk a már dugig megpakolt kocsiba és a vacsora komótos elfogyasztása után terveztük az indulást, ugyanis Sári a végére szépen el szokott aludni. Hát most nem így történt, még akrobatikázott picit a hátsó ülésen, előreverekedte magát a kormányhoz, megnyomogatta az összes gombot, mire kifáradt és végre lehunyta a szemét. Innentől egyszerű a történet, érkezésig alighanem mozdulatlan szunya, még a határon sem zavartatta magát. Igen ám, de idehaza Lizzy (a korábban már emlegettett család szeme fénye Golden Retriever) várta az én állatbarát kislányomat. Egy kis dörgölőzés, farkcsóválás, körbeszimat elég volt hozzá, hogy Sárát teljesen elvarázsolja. Itt kezdődött a nemalvás. Azt egy pillanatig sem gondoltam, hogy Sára félni fog tőle, de hogy végül Lizzy meneküljön előle, na ez eszembe sem jutott. Pedig így lett. Kutya kényelmesen piheg valahol, Sári meglátja, teper felé és elkezdi vakargatni az orrát. Vagyis kezdené, ha Lizzy csendes beletörődéssel újabb menedéket nem keresne. De azzal ő is számol, hogy Sárikám nem adja fel egykönnyen. Sugárzik, ha meglátja, reggel az az első, hogy elkezdi kutatni a szemével, ha észreveszi boldogan elmosolyodik, hogy most akkor már kezdődhet a nap. Még csak időre sem volt szüksége hozzá, hogy megszokja új, ideiglenes otthonát, olyan magabiztosan közlekedik, mintha legalábbis mindig itt lakott volna. A hatalmas tér mellett a másik nagy szenzáció, hogy itt rengeteg lépcső van. Már láttuk őket alulról, belülről, oldalról, felülről, és még mindig nem elég belőlük. Csakhogy Sári már nem elégszik meg a négykézlábas lépcsőmászással, inkább a láblendítős, felnőttes verziót ismételgetjük folyton folyvást. Egyedül Sára az állandó szereplő, mi izomláztól és fáradtságtól függően váltjuk egymást. Ragyogó testedzés, csak ajánlani tudom!

A szüleim teljes odaadással lesik minden vágyát, ha kell gyalogolnak vele, etetik, olvasnak neki, ringatják, együtt játszanak, sétálnak, szóval mindenkinek ki van osztva a feladat, Sári az egyszemélyes foglalkoztatóközpont, látnátok, mennyire élvezi! Egyedül már alig mászik, inkább csak menetel (azt még segítséggel, persze). Ha felszerelnénk egy kilomáterszámlálót arra a husi kis csuklójára, igencsak meglepődnénk! Ja, és pontosan tudja, mikor merre szeretne menni, egyszer-egyszer hirtelen hátra arccal jelzi, hogy eszébe jutott valami még fontosabb. Elcsenni Lizzy labdáját, vagy éppen a tálkájából a csontot. Ez utóbbi esetre mondhatom, hogy harmonikus szimbiózisban élnek, mert Lizzy is előszeretettel szolgálja ki magát Sári uzsonnájából. Ezt úgy kell elképzelni, hogy gyerek sósrudat lobogtatva grasszál a szobában, kutya szagot fog, odamegy és illedelmesen megnyalogatja a kezét, vele együtt a kekszet is. Ami így már az övé, ugye. És Sára cseppet sem bánja, sőt! Tetszik neki, hogy etetheti, tudja, hogy úgyis jön az utánpótlás. Észrevettem, hogy a kutyák csakis jóbarátok lehetnek, hiába ugatnak a kerítésnek feszülve, nem ijesztik meg, maximum felkapja a fejét ő is. De vannak ám rettegett állatok a világon, ilyen például a nyuszi. Gondoltam egyet, ha már Húsvét, akkor legyen nyuszi is. Elmentünk egy boltba, ahol lakik egy jókora nyúlkoma. Amikor Sárikám megpillantotta, úgy kapaszkodott a kezembe, mintha legalábbis az élete függne tőle, aztán amikor a tapsifüles meg talált mozdulni, ő nyomban rémült képet vágott és elsírta magát. De nem ez volt az egyetlen félelmetes állati találkozásunk. A másik riogatónk a szomszéd kertjét őrző liba volt. Elég harcias teremtmény, én mégis azt gondolom, közel sem tud olyan hangosan gágogni, mint Lizzy vakkantani. És hát a lehetőségeinkez mérten igyekszem én is minél több élőlénnyel összehozni az én érdeklődő porontyomat, de ezek ketten megríkatták a drágát. Nem, hogy a közelükbe nem ment, de jelezte, hogy gyorsan álljunk odébb, mert ők bizony nem jófejek. Sebaj, már ezt is tudjuk!


De ha éppen nem felfedezőúton vagyunk, a finommozgást csiszolgatjuk. Kiderült, hogy Sárikám tökéletesen tisztában van a mindennapos használati cikkek rendeltetésével. Például a távirányítót a TV felé tartva nyomja meg a gombot, a telefont a füléhez emeli, a fényképezőgépbe kukucskál, a golyóstollnak pedig ki tudja pattintani a hegyét. Pedig egyiket sem én tanítottam neki. Ezek szerint nem csak mese, hogy mindent figyelnek és elraktároznak, hogy a kellő időben megcsillogtassák a tudásukat. Mostantól nem lehet ám akármit és akármilyen szóhasználattal megbeszélni, lassan kezdődik a rádióközvetítés gyerek módra, ezzel együtt a figyelmetlen szülők beégetése is.


Csóközön: Sári és Dóri

UI. Meséltem, hogy kanállal eszi a homokot? És nagyon úgy tűnik, ízlik neki...
Posted on 16 Apr 2009 by Dóra

<< Previous 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99 100 101 102 103 104 105 106 107 108 109 110 111 112 113 114 115 116 117 118 119 120 121 122 123 124 125 126 127 128 129 130 131 132 133 134 135 136 137 Next >>

Content Management Powered by CuteNews