Drágaságok!


Olyan eseménydúsan telt (mit telt? repült!) el ez a közel két hét idehaza, hogy még azon is elfelejtettem gondolkozni, hogy miről is szeretnék mesélni? Úgy képzeljétek ezt a mi kis vakációnkat, mintha egy simogatóan puha, szeretettel átitatott rózsaszín felhőben heverésznénk, semmire sincs gondunk, csak élvezzük a napsütést. Még a maci is ide kívánkozik a málnásból! Sárám továbbra is lubickol a boldogságban, élvezi az itteni nyüzsgést, mert abban aztán nincs hiány. Ha éppen nem vendégségben vagyunk, akkor hozzánk jönnek, szinte nincs is annyi nap, mint program. Persze bele kell kalkulálni a napi két alvást. Igen, igen nem tévedés, kettőt alszunk. Kár volt olyan korán pálcát törnöm a babakorhoz kötődő, jól bevált hosszú alvások felett, ugyanis még nem sikerül egy szuszra kipihenni azt a sok mindent, ami nap mint nap történik, az én örökmozgó Nagylányom napjában kétszer beájul az ágyba, hogy egy-két órával utána újult erővel és széles mosollyal fogjon neki intézkedni. Este látszólag még túlteng benne az energia, a Szüleim hitetlenkedve csóválják a fejüket, hogy ebből bizony nem lesz alvás, de öt perccel később Sára már tele pocakkal a rongyit morzsolgatva egyenletesen szuszog a kiságyban. Azért is merem kijelenteni, hogy otthon érzi magát, mert ugyanolyan olajozottan működnek a rituálék, mint eddig, csak éppen Apa hiányzik ebből az idilli képből, de nagyon!!! Szerencsére holnap már ő is befut és élőben is láthatja, hogy mennyit fejlődött a lánya, amíg nem találkoztak. Itt van például Mimi. Sárikám akkor emlegeti Mimit, amikor valami nem sikerül, vagy éppen valamit nagyon szeretne, netalán hiszti van kilátásban. Na ilyenkor konzekvensen kajabálja, hogy MMIMIMIMIMIMI! Bizonyára ez is konkrét szóként értendő, egyedül a jelentését kéne picit jobban behatárolnom. De jó úton haladunk, mert maximum háromból mindig sikerül ráhibázni, hogy mi Sára kívánsága.

Való igaz, hogy ekkora korban a gyerekek számára a félelemérzet egy teljesen ismeretlen fogalom. És még egészen sokáig így is marad, ezt saját tapasztalatból tudom. Emlékszem, milyen riadt arccal rohant ki Nagymamám az udvarra, amikor meglátta, hogy fejjel lefelé himbálózom a szőnyegporolón. Nem értettem az ijedtség okát, teljesen ura voltam a helyzetnek, ez a manőver pedig szerves része volt a mutatványnak. Egészen addig, amíg egyszer tényleg a földön landoltam, de szerencsére csak a nagyujjam fájt egy csöppet (történt 1986-ban). Aztán pár évvel később, 12 évesen még mindig teljes nyugalommal néztem, hogy az Öcsém mászik fel az égig érő csúszdára. Ugyan már! Semmi baja nem eshet. Visszagondolva hálát adok az őrangyaloknak, hogy tényleg ép bőrrel megúsztuk, hiszen már az is kamikaze akció volt, ahogy átkeltünk a zebra nélküli úttesten, hogy eljussunk a játszótérre. Ma is erre a játszótérre megyünk minden nap Sárával. Igaz, hogy teljesen megváltozott, most szivárvány színben pompázó, girbe-gurba labirintus mászókákkal és lovacskás hintákkal van tele, de a gyerekzsivaly pontosan ugyanolyan. Sári már messziről tapsol a babakocsiban, amikor megpillantja a leginkább vidámparkra emlékeztető kavalkádot. Odaérünk, leparkolunk, ő pedig szinte szaladva veszi birtokba a szökőkutat és a homokozót. Hiába, a homoknak mindenhol ugyanolyan finom íze van! És e két elem (víz és homok) keveredésének sajátosságaként itt is ugyanolyan szutykosan érünk haza. De előbb még kötelező jelleggel százszor felverekedjük magunkat a legmagasabb pontra, és ha Sára rá se hederít, azért én szaporán veszem a levegőt, most már értem a riadalom okát, tudom, mit jelent az, félteni. Ugyanakkor büszke is vagyok, hogy nem unszolnom kell, hogy ezt is, azt is próbáljuk ki, nekem csak az a dolgom, hogy észrevétlen matricként rátapadva hárítsam el a veszélyeket. Ezekből idehaza is jut, ugyanis Sárám egylőre, a sok intés és mutogatás ellenére természetesnek veszi, hogy az ágyról fejjel előre szállunk le. Igaz, hogy óvatosan lehasal előtte, úgyhogy bizakodom!


Puszilunk: Sári, Dóri és az egész család

0 Comments