Sziasztok!

Rendszeretetünk akkora méreteket öltött, hogy nem fér el a lakásban (vagyunk még pár dologgal így, de nem is ez a lényeg). Képzeljétek, Sára újabban akkurátusan takarít a játszótéren. Úgy kezdődött, hogy egy szép napon ott időztünk, ahogy szoktuk és megpillantottunk fűben mindenféle színesen virító cafatokat. Naná, hogy meg kellett vizsgálnunk közelebbről. Akkor derült ki, hogy egy póruljárt lufi földi maradványaira bukkantunk. Sárikám annak rendje és módja szerint habozás nélkül megkóstolta volna, ha nem tiltom meg az összes komolyságomat latba vetve. Látta a szörnyülködést az arcomon, úgyhogy egy pillanatra ő is meglepődött, mert elég széles skálán mozog azon tárgyaknak a mennyisége, amit amúgy a szájába vehet, köztünk a saját lufiját is. Észbe kaptam és szépen elmeséltem neki, hogy ez a kukába való szemét, nem játék. Hopp! Ott a varázsszó, észrevettétek? Kuka. Uccu, neki, már ott is voltunk, az én lelkiismeretes csöppségem pedig mutogatott, hogy emeljem fel, mert akkor ő dobhatja be a gumidarabkát a helyére. Juhé, ez is megvolt tapsoltunk is és mentünk volna tovább cicomázni az aszfaltfirkáinkat. Csakhogy ott meg egy kekszes zacskó matricája szólongatott, hogy ’dobjál a kukába, eltévedtem!’ Sárámnak természetesen nem kellett kétszer mondani, már megint nyakunkba vettük a játszóteret. És aznap öröm volt nézni, ahogy vadásztuk a szemetet az amúgy kultúráltan rendbentartott játszótéren. Ha elfogyott, vittük a köveket, fűszálakat, egy pillanatra sem volt kétséges, hogy mi a küldetés. Viszont elhivatottságunk szemet szúrt és azóta egy szintén egyéves forma kislány is lelkesen cipel mindent a kukába: a saját üdítőjét, másnak a homokozólapátját, ezek a gyerekek tényleg nem ismernek tréfát! És itt még nincs vége a történetnek, ugyanis a krétanyomokat eltüntetendő egy hirtelen ötlettől vezérelve Sári kitalálta, hogy a kéztörlésre használt nedves kendőket veti be. Gond nélkül ki is szolgálta magát, én pedig csak pislogtam. De mindez nem meglepő, mert itthon valóban ehhez hasonló törlőkendővel tisztogatjuk a konyha padlóját, amiben Sárám természetesen részt vesz. Innen már csak egy kis gyermeki logika kell, és helyben is vagyunk, ugye...

Az elmúlt időszak egy újabb fejlődési ugrást jelentett a mi nagylányunk életében, hiszen már önállóan jár, a távolság nem téma. Biztosan rakosgatja egymás elé a lábait, és mivel volt ideje begyakorolni, nem is esik el, biztosra megy. De nem éri be ennyivel az én balerinaművésznőm, úgy táncol, hogy lassan én is tőle tanulhatok! Meghall valami muzsikát, azon nyomban rogyasztja a térdeit, rázza a pelust, riszálja a pocakját, gesztikulál és persze vidáman mosolyog. Mi eközben dőlünk a nevetéstől. Hát nem imádnivaló!?!

Olvasási szenvedélye azonban mozgásigényével együtt cseppet sem hagyott alább. Mi több, most már kép nélküli könyveket is előszeretettel nézeget. Látta, hogy azért én is szoktam önállóan olvasni, nem csak az ő lapozóit nyüstöljük rongyosra. Erre általában napközben kerítek sort, amikor Sárikám alszik. Ahogy felébred, keresi a könyvet, és nyomban lemeózza elölről, hátulről, kívülről, belülről. Olyan is volt, hogy végeztem egy regénnyel és szépen visszatettem a polcra. Másnap arra lettem figyelmes, hogy Sára leemelte a helyéről (felismerte és kiválasztotta a többi száz közül!!!) és büszkén lóbálva hozta, hogy olvassam újra. Az ő értelmezése szerint egy könyvet simán el lehet olvasni minimum negyvenszer naponta, hogy elégedhetek meg azzal, hogy egyetlen alkalommal végigfutottam? Milyen igaz!

Puszilunk: Sári és Dóri

UI. Annyira szépen mondja azt, hogy ’Apa’. A helyében tuti én is szerelmes lennék a lányomba!

0 Comments