Drágaságok!


Pontosan nem tudom meghatározni, mikor is ragadt rá az én érdeklődő lányomra a testrészek hibátlan ismerete, egyszer ugyanis azon kaptam magam, hogy bármiről megkérdezem, hol van, egyből rávágja. De itt nem csupán az alapszintű buksi, pocak, végatagok együttesére gondolok, Sárikám ennél sokkal szofisztikáltabb anatómiai tudást képes felmutatni. Előszeretettel kérkedik például a köldökével (és ahányszor felhúzza a pólóját, biztos, hogy cuppanós puszit kap tőlem arra a gyönyörű pókhasára), aztán ha valakiről szóbakerül, hogy elfáradt, Sára rögtön kilógatja a nyelvét, testbeszéddel is nyomatékosítva a tényt. Az orra hajókürt utánzására a legalkalmasabb, szemével huncutul tud kacsintani (persze egyszerre a kettővel, ahogy azt kell). Elragadtatottan kacarászik, ha a kedvenc csíkos zoknija kerül a lábára, és csodálkozva tárja szét az ujjacskáit, ha ragacsos lesz a keze. Azt is tudja, hogy milyen is normálisan az ember bőrszine, rendhagyó esetben pedig érdeklődve mutogat. Nyugi, nem rasszista hajlamra kell gondolni, csupán a manapság oly’ divatos tetoválásokra. Tudniillik már ehhez is volt szerencsénk, mivel az egyik játszótéri kislány apukája egész felsőtestét televarratta mindenféle kackiás indiánmotívumokkal. Amikor Sári észrevette, kikerekedett szemekkel követte minden mozdulatát, vonszolt oda engem és mutatta, hogy rajzoljunk mi is. Azóta kevesebbszer veszi be a maszlagot, hogy csak a papírra rajzolunk, gyakran elkapja az alkotási vágy és hipp-hopp kidekorálja a kezét, arcát, ahogy sikerül. De szerencsére a mienk gond nélkül lemosható.
Pelenkázáskor rendszerint elszökik, ugyanis nagyon szeret pucérkodni, amíg el nem kapom azt a husi fenekét. Próbálja önállóan felcicomázni magát a hajcsatokkal és imádja cibálni Apa fülét. A ruhák közül ugyan még a nadrágot is a fején át igyekszik felvenni, de apró igazításokkal ez is pompásan szokott sikerülni. De minekutána igen meleg nyár van, szerencsére kevés hacukában alszik. Gondoljátok csak el, milyen jól jön most a rongyi! Sári már nem csak az arcát dédelgeti vele, hanem élvezettel cirógatja a karját és a talpát is. Aztán ha már megunta és még mindig nem sikerült elaludnia, akkor odanyújtja nekem, lábait az égbe emeli és heves bólogatás közepette jelzi, hogy most rajtam a sor.

Ha kutyasimogatásért pénzt lehetne keresni, rajtunk egész biztosan meggazdagodhatnának a szomszédok. Lakik ugyanis a földszinten egy igen népes család (nem tudom, ez összefüggésben van-e azzal, hogy egy-két vonóhúzásnyi bekerült a DNS-ükbe), de nem is olyan lényeges. Van nekik egy Sharpei kutyájuk (az a fajta, akinek a méreténél több számmal nagyobb bőrt szabtak és emiatt olyan édesen gűrött mindig), Arielle-nek hívják. Sára mellőzve mindennemű előítéletet odavan Arielle-ért, ahányszor elhaladunk az ajtajuk előtt, biztos bekukkantunk, hogy otthon van-e a házörző? Ha nem, még egy darabig sajnálkozva emlegetjük, hogy biztos sétál valahol, majd hazafelé megint megnézzük, de ha szegénykém otthon van, tuti simogatásra számíthat tőlünk. Szerencsére jámbor és szófogadó, odatartja a pofiját, szimatol egy picit, majd illedelmesen elvonul. A gazdik pedig icipicit kényszeredetten, de azért mosolyognak és általában szó nélkül tűrik a betolakodásunkat. Azt azért leszögezném, hogy ha nem Sárán múlt volna, mi a köszönésen kívül igen csekély kapcsolatban állnánk egymással. Így viszont akad egy csomó új ismerősünk: nevezetesen az összes, játszótéren megforduló gyerek (szülőstűl, játékostúl), továbbá a piacon a kofanénik, a patikai dolgozók, és persze szép számú környékbeli lakos (kutyatulajdonosok előnyben!).


Ölel: Sári és Dóri

UI. A fotófrissítés a mi pótolhatatlan webdesignerünk távolléte miatt rapszodikusabb. Elnézést!

0 Comments