Sziasztok Kedveseim!


Nem kis vérnyomásingadozásnak és adrenalintermelődések vagyok kitéve, amint az én kalandvágyó Gyönyörűm élményhajhászását őrzöm minden percben, miközben kicsattanok a büszkeségtől, hogy ilyen ügyes és bátor lányom van. A kolozsvári játszóterek rejtegetnek pár merész vidámparki elemet, mint például a körhinta (biztonsági öv és védőháló nélkül, természetesen). Hiába van nagy betűkkel rábiggyesztve, hogy ’kizárólag 3 éves kor felett használható’, Sárámnak ez mit sem számít, különben is, olvasni még úgysem tud. Tettem néhány elkeseredett kísérletet a figyelemelterelésre, de végül mégis beadtam a derekamat, mondván, hogy majd fogom, és közben loholok mellette, de pár kör után egész egyszerűen kidöglöttem. Igen ám, de Sári egyáltalán nem unta, esze ágában sem volt leszállni. Na jó, gondoltam, akkor inkább beügyeskedem magam és megállok a közepén (ennek a manővernek egy csinos kék foltot köszönhettem, de ez legyen a legkevesebb) és térdelőrajtból figyelem, nehogy bármi baja essék. Ez utóbbi gondolat rövid idő alatt sutba dőlt, minekutána azon kaptam magam, hogy jobban szédülök, mint a gyerekek a hintán, Sára persze még mindig szélesen mosolyogva vágtatott a lovacskán. A szívem ekkora már olyan hevesen kalapált, hogy rég elfelejtettem azt is, hogy valaha alacsony vérnyomással szédelegtem. Úgyhogy nyeltem egy nagyot és hagytam, hogy egyedül élvezze a pörgést. Persze időnként (még számomra is) picit idegesítően magas hangon emlékeztettem, hogy el ne engedje a kapaszkodót, szóljon, ha úgy dönt, hogy leszáll. Végtelennek tűnő percekig ment ez így, aztán egyszer csak Sárikám biccentett a fejével és szépen kivárta, amíg lehalásztam a mozgó járműről. És láss csodát, egy karcolás nélkül megúsztuk. Pontosabban megúszta. A lényeg mindenképp ez volt. Pihenésképpen tettünk egy kis kitérőt a nem kevésbé veszélyes spirálcsúszdán, naná, hogy azt is egyedül. Csak, hogy ne unatkozzak, ugye.

Maradjunk a témánál, hiszen van itt még miről beszámolni! Ha, zsipp-zsuppolásról vagy trambulinozásról van szó, a ’kész, ez volt az utolsó előtti, ez pedig az utolsó’ fogalma Sárám számára elfogadhatatlan. Érti ő, csak elengedi a füle mellett. Idehaza van egy függőszékünk, amiben ragyogóan lehet hintázni, vetődni, forogni napestig, és mi szoktunk is természetesen. Eleinte tudatosan, egyensúlyérzék fejlesztése céljából, mostanra már megszállottan élvezkedve. De mivel (a nevében is benne van) ez csüng a mennyezetről, nem kell különösebben erőt kifejtenem, ahhoz, hogy a dolog működjön. Az otthoni elképesztő belmagasság viszont nem tette lehetővé egy csodás találmány üzembe helyezését, jobb híján maradt a takaró és négy kéz, legtöbb esetben Édesanyámé és az enyém. A dolog elsőre, másodikra, sőt harmincharmadikra is mókás, de a trilliomodik már enyhén szólva megterhelő. Pedig bírni kell, mert Sári oly’ kedvesen tud kérni, hogy az fantasztikus. És ha már ellenálltunk a szép szónak, akkor megragadta a mutatóujjunkat és a tett színhelyére vonszolt bennünket. Sajgó végtagokkal, cserébe fülig érő szájjal igába hajtottuk a fejünket, természetesen. A lógó nyelv jelentette a végkimerültséget, ezt már Sári is komolyan vette, hiszen a kutyusok is úgy fáradnak el! Ja, és még a falióra is, amelyikből kifogyott az elem. De korábban említettem a trambulinozást. Képzeljétek, már ezt is kipróbáltuk. Magam részéről tudtam, hogy nagyon szórakoztat, úgyhogy nem kellett kétszer mondani, amikor Sára félreérthetetlenül mutogatott az ugrálóasztal irányába. És a várakozásoknak megfelelően mindketten élveztük, hahotázva pattogtunk, ameddig lehetett. Azonban ezt nem ingyen mérik, úgyhogy miután az aznapi vagyonom jórészét erre vertük el, megálljt kellett parancsolni. Volt sírás-rívás, búslakodás, úgyhogy vígasztalásképpen gyorsan megmásztuk a sétányt ékesítő szökökút szobrait, mit sem törődve a ’kamerával megfigyelt terület’ táblára.

Ha lehet még fokozni az izgalmakat, akkor Sári biztosan megteszi. Így is történt ez indulásunk napján, amikor lázasan csomagoltunk, még a pótbőröndöket is bevetettük, hogy a sok cuccot valahova el is tudjuk helyezni. Csakhogy a pótböröndökhöz toronymagas létrával lehet hozzájutni. Ímhol a kihívás: létra őrizetlenül a szoba közepén, cserfes másféléves a pillanat töredéke alatt létrára fel. Anya heveny szívgörccsel szökken utána. Huhh, éppen időben, katasztrófa elhárítva. De nehogy azt higyjétek, hogy a többi kedvenc elfoglaltséggal ellentétben ez egyszeri mutatvány volt, dehogy! Részünk volt benne még jópárszor, csak azzal a különbséggel, hogy Anya végig a létra tövében feszengett, miközben a ruhák szépen behajtogatták magukat a megfelelő helyre. Ja, majd’ elfelejtettem, az én kalandorom azon melegiben még csimpaszkodni is megtanult, hogy ezt a magánszámát tegnap a 2 méter magas csúszda tetején is előadhassa. Ha a stressz szónak valamennyi értelmezése között lehet pozitívat is találni, akkor azt az érzést, ami ilyenkor fog el, valahogy úgy lehet jellemezni. Maximum nyitunk egy kaszkadőrneveldét, ha már úgyis benne vagyunk a tutiban!

Ölelés: Sári és Dóri

0 Comments