Kedveseim!


Nonóval fekszünk, Nonóval kelünk. Nonó a kedvenc, Sári folyton őt emlegeti. Nonó, azaz rendes nevén Nóri alig egy évvel idősebb Sárámnál, és valahogy annyira belopta magát az én lányom szívébe, hogy nem is telhet el nap análkül, hogy találkoznánk. Érdeklődve figyelem, hogy ekkorka gyerekek hogyan lépnek kapcsolatba egymással, mi lehet az a mozzanat, ami eldönti, hogy ki legyen a favorit? Talán az, hogy a mindig vidám Nonó egyáltalán nem nyúzza a kisebbeket (sőt, angyalian gondoskodik Sáráról: eteti, itatja, tologatja), szeret kukucsosat játszani és ő is mindig örül, amikor meglát bennünket. És az Édesanyját is nagyon kedveljük, mivel alkatilag árad belőle a kedvesség és külön jó pont, hogy szép hosszú haja van. Örülök, hogy Sári bizalommal fordul felé is, nekünk meg kifejezetten jó megosztani a gyerekekkel dúsított élet mindennapi csodáit.
Ha jól utánaszámolok, nekem valamikor az óvodában kezdődött az együttjátszós barátnősdi, de hát hol van ez kőbe vésve? Tulajdonképpen büszke vagyok rá, hogy szociálisan ennyire érzékeny csemetém van. Az ismeretség a játszótérről ered, ami szerencsére azt is jelenti, hogy szomszédok vagyunk, tehát az egyéb közös programok sem ütköznek különösebb akadályba. A babakocsicserét roppant mód élvezik, úgyhogy hosszabb sétára csakis így indulunk. Esőnapon is lehet együtt játszani, ami szintén megnyugtató, mert ébredés után Sárikám első szavai között ott van Nonó. Láthatóan elégtétel neki, hogy hibátlanul ki tudja mondani a nevét és nagyokat pislogva várja, mit válaszolok: Nonó éppen mit csinál? Alszik, ebédel, vagy meglátogatta a Dédit? Az aztán a legjobb móka, ha átjön hozzánk és közösen fordítják feje tetejére a gyerekszobát. Viszont számtalanszor előfordul, hogy játszótérre menet szünet nélkül megy a ’Nonó lemez’, aztán amikor megérkezünk, egy-két pusziküldéssel nyugtázzuk, hogy ott van, és ennyi épp elég is. Mindenki teszi a dolgát, Nonó már a nagylányos hintán is magabiztosan akrobatikázik, mi meg gyakoroljuk a csimpaszkodást, vagy a csúszdáról egyedül érkezést. Rengeteg dolgot eltanultunk már tőle, köztük a vakmerőséget, ergo kapcsolhatok hiperéber fokozatra. Játékot csupán cserealapnak viszünk, hiszen úgyis az a legérdekesebb, ami a Nonóé. Persze ő is, mint minden gyerek sokszor nem adja, aztán két perc múlva megunja és akkor aztán mi következünk. Sárinál valahogy az ’enyém’ fogalma nem játszik fontos szerepet, kevébé zavartatja magát, ha más játszik a babájával, mint amikor jópár órás önfeledt kölcsöntriciklizés után vissza kell adnunk a csodajárgányt, ami történetesen a ’másé’. Volt már párszor, hogy eltörött a mécses, de akkor bevetjük a joly-joker pörgetős-, dobálós-, fogócskázós játékot. Ez utóbbi egy egészen picit fárasztó, de aggdalomra semmi ok, ugyanis az elmúlt másfél évben volt szerencsém megfelelő erőnlétre szert tenni.


Ölelés: Sári és Dóri

UI. Nonónak is!

0 Comments