Kedveseim!


Nem kis bosszúságomra közvetlen környezetünkben legújabban divat lett a fülsiketítés. Amit el tudtok képzelni, mindenféle dimenzióból zúdul ránk a zaj, igazából teljesen mindegy, Sárám mikor álmos, kizárt, hogy egy kiadós, nyugodt alvásnak nézzen elébe. Kezdjük ott, hogy panel házban lakunk, ugye, a rémsztorik ellenére nekünk mégis tetszik itt, mi több, nagyon szeretjük az otthonunkat. Csakhogy megáldattunk egy gyerekes családdal (a fölöttünk lévő lakást bitorolják), ahol jelenleg egy borzasztó kétéves feszegeti a határait, olyannyira, hogy vagy visítva dübörög, vagy dübörögve visít. Ő nem csak kétévesnek borzasztó, jóformán amióta megszületett, napi néhány óra erőletett sírás garantált. De ahhoz valahogy hozzászoktunk és minden alkalommal hálát adtunk a jósorsnak, hogy a mienket nem ilyen fából faragták. Néha finoman puhatolóztam az anyukájánál, hogy szegénykém, mi baja lehet, de mindig valami betegségre fogta. Ekkor újabb megkönnyebült sóhaj, hogy nálunk ez sem jellemző. Jószomszédi viszony ide, vagy oda, előfordul, hogy esténként felkopogunk mi is, nehogy elfelejtsék abbahagyni az ólomcipős műugró versenyt, szükség esetén kötözzék a kiságyhoz a lányukat, természetesen cumival a szájában. Na de félre a morbid humorral, tényleg minden gyereknek szüksége van rá, hogy kitombolhassa magát, erre találták ki a játszótereket, vagy nem? Ők mégis inkább otthon táncolnak a szülők és a mi idegeinken, amit végképp nem értek... Ennélfogva bőrszínük is olyan, mit a tejporreklám lisztes háttérrel, nem csoda, hogy ha valamilyen vételten folytán havonta mégis fényt kapnak, garantált az akkut, kétoldali arcüreggyulladás. Sárikám csodálatraméltó empátiát tanusít irányukban, hiszen amikor Zsófi rázendít, mindig mondja, hogy biztos bibi volt és azért sír.

No de már így is túl sok karaktert pazaroltam rájuk, mesélek inkább a nehézgépek kánonjáról, ugyanis az ablakunk alatt álomszép parkot készítenek, térköves sétányokkal, virágágyással, padokkal, ahogy azt kell. Volt itt már minden: körfűrész hangverseny C moll-ban markolókeringővel, betonkeverőgalopp sóderaprító aláfestéssel. Olykor alvás helyett inkább az ablakban sasoltunk, szorosan a fülünkre tapasztott kézzel és vártuk, hogy a srácok elmenjenek ebédszünetre. Már napok óta nagy a csend, amit akár zimankós idő számlájára is írhatnánk, persze az is előfordulhat, hogy már csak a tavaszi füvesítés van hátra. A hab a tortán, hogy a szomszéd nénink is lakásfelújtásra adta a fejét, sűrű elnézések közepette adta tudtunkra, hogy mire készül, én már pakoltam is, hogy Andiéknál vészeljük át az ütvefúrókarnevált. Vártunk és füleltünk, de összesen 20 másodpercnyi hangompítós műsorszám után mondták is, hogy a kellemetlen rész csupán ebből állt. Lehet ezt így is csinálni? Akkor mégsem költözünk!

Tegnap este érvényesítettem az ehavi kimenős kreditemet, képzeljétek, Apa volt a soros az esti ceremónia lebonyolításában. Sára, akár a kisangyal, részt vett a dolgokban, mire negyed kilenckor hazaértem, mindketten édesdeden szunyókáltak a nagyágyon. Azt nem sikerült kiderítenem, hogy ki aludt el előbb, viszont korai volt azt hinnem, hogy ilyen simán megúsztam. Ugyanis amikor felnyláboltam, hogy átviszem a saját ágyába, Sárikám szeme kipattant, szeretetteljesen a nyakamba csimpaszkodott és folyton csak azt ismételgette, hogy Anya-Anya-Anya-Anya-Anya. Jópár perces ölelkezés és pusziváltás után pedig úgy gondolta, hogy az a kurtafarkú kis alváska elég volt ahhoz, hogy elkezdődjön a játék. Még azt sem bánta, hogy tök sötétben cumiztatja a moncsicsit, a lényeg az volt, hogy én is ott legyek. Röpke másfél óra alatt el is fáradt és nyugodtan horpasztott is reggelig, de mégis úgy vélem, hogy az éjszakai élet nélkülem is pompásan virágzik még egy ideig, hiszen az én szívem csücskei idehaza vannak!


Ölelés: Sári és Dóri

Ui. Khm, most mennem kell szétcsapni odafönt, elnézést...

0 Comments