2009. november 25. A második X
Kedveseim!
Képzeljétek, Sári egész ügyesen eligazodik már a nénik és bácsik forgatagában. Amikor sétálunk, folyton kommentálja, hogy férfi, vagy női embertársunk haladt-e el mellettünk, és én csak kapkodom a fejemet, hogy mik lehetnek az ismertetőjegyeik, amitől ennyi idősen eltalálja, hogy kivel is van dolga? Mert nem olyan fekete-fehér a dolog, hogy, ha szoknya és hosszú haj, akkor néni, ha nadrág és keménykalap, akkor bácsi, de valahogy mégis. Aki tud, az tud. A nemek különbsége viszont úgy tűnik, egyelőre a nála jóval idősebbekre korlátozódik, az például egyáltalán nem foglalkoztatja még, hogy a játszópajtások közül ki a fiú és ki a kislány? Azt hiszem, amint ez megváltozik, búcsút inthetünk felhőtlen nyugalomnak!
Csak úgy suhan, száguld, repül az idő, hiába ragadjuk meg minden ezredpillanatát! Mintha tegnap lett volna, amikor túlcsorduló örömmel újságoltam Sárikánk születését, és husss, most meg arról számolok be, hogy túl van a második ’X’-en. Na jó, ne drámázzunk, hiszen csupán hónapokról beszélünk, ugyanis ma töltötte be a 20. hónapját. Nem csak én mondom, hogy milyen nagylány lett, de tényleg. Talán nyáron történt az a fordulat, amikor észrevettem, hogy már nem babás, sokkal inkább meggyermekesedett, és itt nem kizárólag a fizikai, legalább annyira a szellemi fejlettségéről is beszélek. Megváltozott a mozgása, magabiztosan mászókázik, szalad, csúszdázik, a háttámla nélküli hintán is könnyedén ül (én közben törlöm a verítéket a homlokomról, de annyi baj legyen), megváltoztak a játszási szokásai, most már sokkal összetettebb dolgok kötik le (állatetetés, bababiliztetés) és ami még szembetűnő, hogy már nem egy oldalon egy képes lapozókat forgatunk, hanem az olvasás valóban mese is. Persze kellenek a képek, de csakis sztorival. És elég egyszer mondani valamit, megjegyzi másnap már ki sem várja a poént, hanem ő adja elő a maga módján: teljes átéléssel, itt-ott halandzsázva, de a lényeget úgyis tudjuk. A rajztehetségéről nem is beszélve, hiszen olyan hibátlanul fogja a ceruzát, akár egy iskolaérett gyerek (hova ez a nagy sietség?). Kontrollálhatatlan ábrázolási vágyát múlt héten volt szerencsém ecseteltni, ugye.
Csakhogy a dekoratőri virtus úgy látszik továbbra nem hagyja nyugodni, ezért felcsapott lakátrendezőnek. Nem mondhatnám, hogy berendező, mert azon már jópárszor túlvagyunk, ez valami újfajta szeszély lehet. A ’rend a lelke mindennek’ jegyében nevelkedve persze pontosan tudja, hogy az ételeket a hűtőben, ruhákat a fiókban, játékokat a dobozban és könyveket a polcon talál. Igen ám, de hol itt a kihívás? Picit össze kell borzolni a dolgokat, úgy már mindjárt sokkal izgalmasabb az élet. A rend fogalma, mely már oly’ sokszor levedlette régi arcát, ismét friss értelmet nyert, a szabály egyszerű: ott keresd, ahova tuti nem raknád. Láttam én már fél kiló homokot a pelenkában és hasonlókat, de ez még számomra is tartogatott meglepetéseket. A minap például kóbor, száraz falevélre bukkantam a mosógépben... Mostatok már ki papírzsebkendőt? Na ezt pontosan úgy kell elképzelni, csak pepitában. Igazából akkor kezdtem kapisgálni, hogy valódi, szabadgondolkodású enteriőrspecialistával állok szemben, amikor kihalásztam az eltűntnek nyilvánított filctollakat házimozi mélynyomójából, tucatnyi fültisztító pálcikát az iratok közül, gesztenyét a csizmámból, ropit a szennyeskosárból, üveggolyót a paplan alól, no meg zoknikat a szekrény mögül, és még bőven sorolhatnám, de kell valami jövő hétre is, nem igaz?
Puszil: a Művésznő és lelkes rajongótábora
Posted on 27 Nov 2009 by Dóra
<< Previous 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99 100 101 102 103 104 105 106 107 108 109 110 111 112 113 114 115 116 117 118 119 120 121 122 123 124 125 126 127 128 129 130 131 132 133 134 135 136 137 Next >>
Content Management Powered by CuteNews