Kedveseim!


Nagyon jól kezdődött az új évünk, ugyanis gyarló módon mi is egy kényeztetős pihenésre kiéptett paradicsomban kötöttünk ki, és csak azt tudom mondani, hogy jövőre Veletek ugyanitt! Nagycsaládi kikapcsolódás volt ez, a mienk, szinte egy tucatnyian költöztünk be a tengelici fenyves közepén létesített hotelbe. Sárikám továbbra is élvezettel lubickolt a megsokszorozott szeretetmennyiségben és láss csodát a kizárólag úszóknak szánt hidegvizes medencében. Na jó, csak egyszer, de az szájlilulásig. Úgy látszik, elég is volt neki ez az adag, mert hiába bújtunk bele minden nap a búvárbugyiba és a hófehér yodaköntösbe, csobbanni csak nem akaródzott. Minek is, hiszen volt ott annál sokkalta érdekesebb találmány is, nevezetesen a gyerekszoba, ugrálóvárastúl, játékrengetegestűl. Ott virradt ránk a hajnal és ott ért bennünket a naplemente, az szinte mindegy volt, hogy ki asszisztál, a játék volt a lényeg. Harapnivaló friss levegő ide, vágható csend oda, az alvásra szánt idő látványosan lerövidült, hiszen annyi inger vette körül, hogy Sárinak pihenni aztán végképp nem maradt ideje. Reggel még pizsamában körbekopogtatott a szomszéd szobákban, hogy biztos legyen benne, mindenki talpon van már akkora elánnal loholt is az étterembe, mint aki gondolkodás nélkül kifosztja az egész éléskamrát. De az én főként fénnyel táplálkozó lányom most sem hazudtolta meg önmagát, ugyanis egy kis tejen és pár szelet párizsin kívül értékelhető mennyiséget semmiből sem tett magáévá az amúgy roppant ízletes kosztból. Sebaj, arra ott voltunk mi. Sára inkább csatangolt a kávéautomata és a cipőkefe körül, ezek voltak ám az igazi izgalmak. Előbbi némi aprópénz hiányában nem szolgált fel kávét, hiába nyomkodtuk (és megnyugtatlak, nyomkodtuk eleget, majd Sára mindannyiszor konstatálta, hogy ’nincs kávé, mata elromlott’), utóbbi akár megállás nélkül pörgött, fényesített egy kicsit minden arra tévedő vendég lábbelijén, beleértve a házipapucsot is.

De az igazán emlékezetes élményt indulás napjára időzítettük, befizettünk lovaskocsikázásra. Parányit vegyes érzésekkel ültem fel a hintónak csupán jóindulattal nevezhető szekér lópokrócos fapadjára, de amint elindultunk és Sári teli torokból rikkantotta, hogy DEJÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!!! Azonnal elszállt minden aggodalmam, ami főként amiatt volt bennem, hogy ő lesz az, aki az első kanyarnál ki akar majd szállni. Innentől már az sem zavart, hogy kis híján felborultunk/beragadtunk a sárba/fennakadtunk az ágakon, de fő, hogy élveztük a vadregényes tájat és a futkosó őzikéket. Olyannyira, hogy jövőre ezt is biztosan megismételjük!

Ölelés: Sári és Dóri és az egész Család

ui. képeket illetően a decemberi mappánk frissült.

0 Comments