Kedveseim!


A héten hirtelen 30 éves lettem, és mindennemű kétségbeesés, valamint beharangozott önsajnálat nélkül zajlott eme nevezetes esemény, mi több, olyan érzés kerített hatalmába, ha ’csupán’ ennyire lesz boldogság netovábbja az elkövetkezendő 30 évem, akkor azonnal abbahagyom a szerencsehozó kutyagumikban taposást, hiszen kijelenthetem: immáron én vagyok a világ legszerencsésebb embere! Szülnaposnak ugye kimenő jár, én sem voltam kivétel, megjelent a mi pótolhatatlan háromfős bébiszitter brigádunk: Andi, András és Anna, úgyhogy Sárikám szinte észre sem vette, amikor lekoccoltunk egy romantikus sushilakomára. Félreálló hassal ugyan, de még azelőtt hazaértünk, hogy az álompor kifejtette hatását, úgyhogy nem maradtunk le a nap beetetődumájáról, nevezetesen a buta gyermekek fogait kalapáló fogmanókról. Furfangos kis jószágok ezek, kifigyelik, hogy ki nem mosott fogat és nyomban rákezdenek a fájdalmas kopácsolásra. Sárámra akkor hatással volt a mese, hogy reggel, este emlegeti őket, emellett felsorolja, hogy kikhez tuti nem látogatnak el (beleértve persze minden családtagot és barátot). Eddig sem volt baj a szájápolási hajlandóságával, de azóta egyedül is akkurátusan berregteti a zümmögős fogkeféjét hosszú perceken át, biztos, ami biztos. Az jutott eszembe, ki kéne találnunk valami hasonlóan ütős sztorit a pocakmanókról, akik az enni alig hajlalndó gyerekekkel bajlódnak, ugyanis az én lányom evési motivációja mindössze arra terjed ki, hogy éppen ne legyen éhes, arra már nem, hogy jól is lakjon. Ez azért óriási különbség, ha belegondolunk... De meglehetősen közelről ismerek hasonszőrű felnőtteket, akik valamikor szintén gyerekek voltak, ők is boldogították saját szüleiket, most íme az érem másik oldala. Kihívás és izgalom, nem vitás!

Láttátok, hogy az elolvadt hóhegyek mekkora belvizeket eredményeztek? Eddig azon szurkoltunk, hogy mikor kandikál végre ki pár szál fű a puha, fehér takaró alól, és tessék! Itt van, csak enyhén mocsaras állagú. A játszótér sem kivétel, első napokban kizárólag kenuval lehetett megközelíteni a homokozót, most már sokkal jobb a helyzet: egy pár mocsárjáró gumicsizma is megteszi. Annál is inkább, mert a gyerekek fütyülnek a ’nem mehetsz oda, nem vízálló a cipőd!’ intelmekre, előszeretettel saraznak és tócsatáncolnak. Mondanom sem kell, Sára is határtalan élvezettel pancsol a jéghideg sárlében, úgyhogy mára már mi is irígylésre méltó vízálló felszereléssel rendelkezünk!

Puszil: Sári és Dóri

0 Comments