Kedveseim!

Ez a nap más, mint a többi, ezt Te is jól tudod… Halász Judit már mikor megmondta, és tényleg! A fergeteges ünneplésre ugyan csak hétvégén került sor, azonban ez cseppet sem szegte kedvünket, sőt! Március 25-én is az extra kényeztetés dukált, nincs is annál jobb! Dédit leszámítva az egész család ott volt a bulin (az elérzékenyülésre hajlamos egyedek, beleértve jómagamat is örömkönnyekkel küzdöttünk), mi pedig felvettük a pörgős ruhát, megcsodáltuk a lufidekorációt, bezsebeltük a gyönyörű ajándékokat és elfújtuk mind a két gyertyát a macis tortán, ahogy az már lenni szokott. Naná, hogy Marci és Bence készségesen segített, hiszen megígérték! Sárikám kívánságára pedig Jutka néni örökzöldjét csaknem végtelenített felvételben kellett előadnunk, de hát ami jár, az jár! Pont arra a napra esett, hogy Apa névnapi bulijának tiszteletére is koccintsunk a barátainkkal, úgyhogy este leléceltünk így Sári a többieket boldogította a következő 18 órában, de vajon ki látott még ennyi túlképzett bébiszittert egy rakáson? Természetesen aggodalomra semmi okunk nem volt, hiszen frissen született nagylányunk jobb kezekben nem is lehetett volna, amit a jelenlévők elmondása szerint roppant érzékkel ki is használt. Az elmúlt két évben ez volt a leghosszabb külön töltött időnk, és be kellett látnunk, hogy teljesen megérett rá, jöhet a repeta, amit előre is köszönünk!

D. Tóth Kriszta blogjában olvastam korábban a ’terrible twos’, azaz rettenetes kétévesek kifejezést, amire lélekben, és egyes barátnőim intésére valamennyire fel is készültem. Persze nem szentírás, hogy amint naptár beharangozza, hogy letelt a 24 hónap, jöhet is a hiszti, de nálunk ez (anélkül, hogy bármit el talánék kiabálni) totálisan távoli fogalom. Az elmúlt félévben tapasztaltam három erre a jelenségre emlékeztető kezdeményezést, éspedig: 1. ’nemakarokaludni, 2. ’mesétakroknézni’, 3. ’addodaazenyém’! típusúakat, kísérőként krokodilkönnyekkel, csak, hogy megadjuk a módját. De a sírás továbbra sem mindennapos dolog, mi több, töretlenül állítom, hogy abszolúte könnyen kezelhető és tüneményes kislányom van. Szó se róla, hogy be lenne szabályozva, éppen ellenkezőleg. Persze vannak határok, de ezeket megfelelő magyarázat kíséretében tudomásul is veszi. A kétévesek másik hírhedt velejárója a csillapíthatatlan tudásvágy és végeláthatatlan kérdezősködés. Mi ezzel is úgy vagyunk, hogy mindenről beszélünk, az újdonságokat kivétel nélkül méltatjuk, ezért Sárát jobbára nem is veszi körül túl sok olyan inger/tárgy, amiről ne lenne az értelmi szintjével megegyező fogalma.

Második bubktató is pipa, viszont itt jön a mumus! Ez pedig a szó szoros értelmében vett félelem. Ha jól emlékszem, hónapokkal ezelőtt meséltem róla, hogy megismerte ezt az érzést, mindenre ráhúzta, és reméltem, mielőbb átlendülünk a nehezén. Időszakosan ki is kopott a mindennapjainkból, de ismét felütötte a fejét, ezúttal konkrét dolgokkal kapcsolatban. Ott van például a vetítőgép. Egy roppant hasznos, a mi gyerekkorunkból származó remek szórakozást nyújtó darab, ugye. Régóta a listámon volt, hogy egyszer beruházunk rá, amikoris legnagyobb örömünkre örököltünk egy veterán jószágot pár tucat diafilmmel egyetemben. A kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott, amikor Sári a szobájába is alig mert bemenni, mivel ott látta a rettegett felszerelést. Hiába bizonygattam, hogy az nem zümmög, csak világít, jóbarát, nem jutottam beljebb. Egy Süsü mesét szuperszonikus sebességel ugyan megnéztünk vele, de jelenleg számüzetését tölti a gardrób legmélyebb bugyrában. Talán majd eljön ennek is az ideje. Viszont egy szintén ártatlannak kikiáltott meséből származó robot viszi most a prímet a félelmi rangsorban, minden este előjön, hogy ugye a robot nem jön ide? Nem veszi el a rongyit? Apa már össze-vissza fenyegette szegény robotot, hogy azon nyomban elkergeti, amint meglátja, én pedig bepróbálkoztam egy szintén kisgyerekes anyukától hallott varázsmódszerrel: befújtuk a nyílásokat ’robotírtó spray-vel’ (=parfüm), mert utálja a szagát és a közelünkbe sem merészkedik. Ideig, óráig megteszi, de mégis folyton el kell neki ismételni, hogy nincs miért félnie. A vadász is valami hasonló misztikum lehet, mert miatta meg a szobája ajtaját csukja be, akkor érzi magát biztonságban. Én pedig csak ölelgetem, és szajkózom, hogy nyugi, senki sem bánt. Fogalmam sincs, ki lehet-e ezt védeni, hiszen a rajzfilmnézés minőségileg és mennyiségileg is cenzúrázva van, a háttértévézés kizárva, olvasmányainkban igazán nincsenek ijesztő figurák, és sosem roigatjuk azzal, hogy ha nem fogad szót, nem szertjük, vagy ha rosszalkodik, elviszi a batyus bácsi (talán emlékeztek, nagymamáink korában ez volt a divat). Mindenesetre meg vagyok győződve róla, hogy nem szabad elsiklani az érzései fölött, vagy azt mondani, hogy félni butaság, ez igenis rémesen komoly dolog, de azért azon vagyunk, hogy kinőjjük!

Ölelés: Sári és Dóri

0 Comments