Kedveseim!


Mint minden jó gyereknél, nálunk is járt a nyuszi, és láss csodát, hasonló képpen oldotta meg, mint a Mikulás: az ablakba csempészte az ajándékokat, nehogy közben felébresszen bennünket. Reggel nagy volt ám a megelepetés és az öröm, annak ellenére, hogy (tekintettel Sári csokinemfogyasztására) nyoma sem volt édességnek. Volt helyette matricás album és kirakós, amit már elsőre is szinte hibátlanul abszolvált, még most is emlegeti, hogy azt bizony Nyúl barátunktól kapta. A tojást pedig (amit később piros katicásra dekoráltunk) naná, hogy a pipi postázta egyensen Csurgóról, hálája jeléül, hogy mindig megetetjük, ha a Mamánál vagyunk. Locsolóvárás helyett rég nem látott barátlátogatóba mentünk, ahol a lányok apáikkal karöltve felkerekedtek, hogy számba vegyék Szentendre teljes csiga-, valamint kukacpopulációjának minden egyes példányát. Kipirosodott arccal, talpig gumicsizmában cserkészték be a bokrokat, haza sem akartak jönni! A hagyományokról pedig csak annyit, hogy rózsavíz helyett a tócsa is megteszi!

Nagy változás előtt állunk, ugyanis jövő héten új lakásba költözünk. Tudtuk ezt előre, és jókora izgalommal várjuk, pláne, hogy nem csak rólunk van szó. Engem néha utolér a honvágy előszele, de azon nyomban el is hesegetem, hiszen az új otthonunk még ennél is sokkal, de sokkal jobban kényeztet majd minket. Igen ám, de Sárikámnak hiába mondogatom, hogy már nem sokáig jövünk ide haza, és mennyire csodás lesz minden, ami ott rá vár, például: tágas, saját szoba, csurig játékkal, hintával, mickey egeres függönnyel, egyelőre nem látom rajta, hogy fel is fogná az egésznek a lényegét. Nem is baj, majd ha már ott leszünk otthon, ráér felfedezni az új világot! Annak a közepe minden bizonnyal az ő igazi, nagy ágya lesz, amin az asztalos bácsik jelenleg is szorgosan munkálkodnak. Egyértelműen megérett már ez a csere, de vártunk vele a költözésig, hogy ezzel is szerethetőbbé tegyük a kuckóját. Ha vendégségben vagyunk, mindig központi kérdés, hogy a játszópajtások hol hajtják álomra a fejüket, és legutóbb egy, az ő majdanijához hasonló alkalmatosággal volt dolgunk. Mondamom sem kell, teljes extázis, becipelte oda az összes létező játékot, műásítást produkált, csak, hogy ott alhasson. A non plus ultrát a micimackós paplan jelntette, csendben hozzáteszem, mi sem természetesebb, mint az, hogy azóta nekünk is van. Persze nem bírtam volna ki még két hetet (hova is gondoltam?), úgyhogy most a kiságyba kell ráncmentesen behajtogatnom a csaknem kétszer akkora takarót, hogy még az utolsó méhecskeminta is kényelmesen feküdjön, ugyebár.

Egyenes arányban a napsütötte órák emelkedésével a játszótéren eltöltött időnk is jószerivel megszaporodott. És már megint felmerült bennem a kérdés, hogy mivel is ütöttük agyon a fagyos napokon a délelőttöket és délutánokat, annyira természetes, hogy most odakint kalandozunk. Újra bejárjuk az összes, környékünkön fellelhető játékterepet, hiszen mindegyiknek van valamilyen védjegye, akár a vonatos csúszda, vagy a fából faragott kalózfigura és a jelenlegi kedvenc, a mászóka, ahonnan rúdon lehet lecsúszni. Sárám mindannyiszor olyan magbiztossággal veti le magát rajta, mint aki legalábbis tüzoltónak, vagy rúdtáncosnak készül. Kétségtelen, hogy egyik jobb, mint a másik, csak éppen azt nem tudom, melyik miatt aggódjak inkább?

Ölelés: Sári és Dóri

0 Comments