Drágaságok!


Szemtelenül hosszú kihagyás után ismét előkerültünk, új helyen, új élményekkel és újult erővel fogunk neki a mesélésnek! Elmaradásunknak a költözés és a vele járó rumli, ill. internethiány képezte egyetlen prózai okát. De cserébe most aztán csapjunk a lecsóba!

A múlt hetünk teljes egészében a pakolászás jegyében zajlott, mondhatni ment minden, mint a karikacsapás. Persze Sárikám is aktív résztvevője volt az eseményeknek, amikor valami számára kedves, régen látott tárgyat helyeztem volna útrakész állapotba, naná, hogy lecsapott rá és hurcibálta egészen addig, amíg egy másik hasonszőrű figyelemlekötőbe botlott. Mindemellett az összes dobozt kívül, belül kidekorálta, eleinte csakis (jóhiszeműségemnek köszönhetően) alkoholos filccel, amit igen rövid idő alatt lecseréltünk a jó öreg lemoshatóra. De ez cseppet sem szegte kedvét! Kíváncsi lennék, ki az közületek, aki csupa-csupa autentikus virág-, csiga-, és húsvéti tojás motívumokkal dekorált dobozokkal költözött? Mert nekünk ilyen volt ám! Az én rendszerető lányom lelkesen pingált, kommentált és láthatóan élvezte a felfordulást. Néha a létra, máskor pedig a dobozokból épített spontán erőd legtetejéről kellett levarázsolni, úgyhogy a leginkább akadálypályához hasonlító lakásunkat nem csekély izgalmakkal, és mégis ép bőrrel búcsúztattunk. Bálint sem berzenkedett túl sokat amiatt, hogy csilliószor hajoltam és guggolgtam közben (pedig igazán nem lehetett túl kényelmes félbe hajtva lubickolni), ezért neki is kijár a dicséret! A költözés napján minden olyan gyorsan történt, hogy jóformán még alkalmunk sem volt elbúcsúztatni a jól ismert falakat. A gondos felkészítés ellenére azonban mégis eltörött a mécses Sárinál, nevezetesen abban a pillanatban, amikor meglátta, hogy az ő féltve őrzött kiságyát felteszik a teherautóra. Itt kezdetét vette az egész utcát érintő egérsiratás, és bármivel próbálkoztunk, vígasztalhatatlan volt. Záporoztak a könnyei és teljesen kétségbeesetten sipítozta, hogy ’az az enyém, ágyim, elviszik, nem tudok aludni!’ Röpke fél órás műsor után beültünk az autóba és elmentünk egy távoli játszótérre, majd egészen addig arra felé sem merészkedtünk, amíg az új otthonunk ténylegesen be nem lett rendezve, különös tekintettel a gyerekszobára. Ott volt ám a meglepetésáradat: szép új ágy, virágos lámpával, makulátlan rajzasztal ülőkével, szélforgókkal a teraszon (most ezek a gyengéi) és mindazzal, amiről korábban már írtam. De megérte a fáradtságot, Sárikám annyira le volt nyűgözve! És bámulatosan alkalmazkodik, semmi nyoma annak, hogy lelki törést okozott volna ez a változás az életében. Egyből birtokba vette az új birodalmunkat, és irigylésre méltó természetességgel meg is találta a helyét. A kiságya is helyett kapott a hálóban (Bálintra várva), de azon kívül, hogy beazonosította, már nem foglalkozik vele. Azt természetesem mindenkinek elmondja, hogy ’saját ágyimat elvitték teherautóval’, hála az égnek mégsem kívánkozik vissza.

De ami még a lakásnál is nagyobb érdeklődést vált ki belőle, az a kert. Szinte egész nap kint bóklászunk, már recéiről ismerjük az összes csigát és majdnem azt is pontosan tudjuk, hogy melyik bodobács hány pöttyel büszkélkedhet. Kedvünkre motorotunk, lépcsőzünk (ezt bevallom, nem szabad akaratomból teszem), és minden este, jó éjt simi kíséretében beparkoljuk az autót a saját garázsába.

És mivel a fotómasina is előkerült már az egyik doboz mélyéről, nekilátok a vizuális dokumentálásnak, úgyhogy hamarosan ez irányú lemaradásomat is kiküszöbölöm!

Szeretettel ölel a vándorcsalád

0 Comments