Kedveseim!

Időutazásra invitállak Benneteket, egészen pontosan oda, ahol elkezdhettek felkészülni ez elmúlt fél évünkből. Gyártottam már ideológiákat magamnak azzal kapcsolatban, hogy miért nem írok… Az úgy volt, kérem szépen, hogy év vége felé teljes gőzzel ünnepeltünk, aztán picit még lustálkodtam, közben pedig csöppet sem észrevétlenül elkezdett gyűlni az élményanyag. Na, ekkor én sem voltam ám rest tologatni a feladatot magam előtt, közvetlenül ezután ráfeküdtem az otthonról dolgozók varázsszőnyegére. Így hirtelen marha elfoglalt lettem és amint a gépem közelébe kerültem, valamit adminisztrálnom kellett, úgyhogy este fene se kívánta kikapcsolódás címszóval simogatni a klaviatúrát. Inkább duzzasztottam a szókincsemet, próbáltam betapasztani az olvasáshiányból adódó elvonási tüneteim sebeit, ami szintén eltartott pár hétig. Aztán derült égből villámcsapásként ért a felkérés, hogy szélsebesen hagyjam abba a négy éves irodakerülést és most itt vagyunk július végén, újra dolgozom, erről is van ám mesélnivaló, de mindent szép sorjában. Hosszú hallgatásom alatt jegyzeteltem ám, úgyhogy hajónapló jelleggel megosztom Veletek életünk csodás szösszeneteit.

2011. december 26. Biomikulás busszal érkezett

Nagyon leleményes, furfangos Yolopukkival szerződtünk idén, ugyanis megkapta a feladatot, hogy buszt, cukorpálcát és rúzst hozzon. Mindezt természetesen úgy, hogy a kíváncsi gyerekek folyton azt lesik, mikor huppan be a kéményen, hogy első kézből vendégelhessék meg forró teával és gyömbéres keksszel. Mivel nem bírtam őket rávenni arra, hogy virrasztás helyett inkább pihenéssel várják a Mikulást, ezért az esti pancsolás forgatókönyvét megbolygatva teljesítettük a küldetést: ajándékok, morzsák a helyén, csomagolópapír el, anya picit hosszabb ideig készítette elő a pizsamákat, de semmi feltűnés. Nagy volt az öröm, mindenkinek teljesült a kívánsága, Bálint akkor még kevés szót mondott, de azt hibátlanul tudta, hogy BUSZ. Kapott nyitható ajtajú kisbuszt, amit azóta is különös bánásmódban részesít. Az édesség és a kence már egy fokkal több fejtörést okozott nekem, mint a manók egyikének, hiszen most mindenhonnan azzal találom szembe magam, hogy a habfürdőtől kezdve a szörpön át minden egészségtelen, milyen szülő, aki ilyenen neveli szeme fényeit? Hohohohó! Az emberi leleményességnek hála, létezik fogbarát nyalóka és egészséges bőrápoló bio jeligére, ugyebár. Úgyhogy mégiscsak lehet az én gyermekeimet is büntetlenül kényeztetni!

Az ünnepeknél maradva, a karácsony becsülete is rugalmasságunknak köszönhetően menekült meg a leleplezés elől, miközben én alvást színleltem csemetéimmel a gyerekszobában, Apa lábujjhegyen díszítette a fenyőfát a nappaliban. Igen, rizikós volt, mert ha bárkinek pisilni kell, vagy kitalálja, hogy szomjas (amikről mindannyian pontosan tudjuk, hogy csupán áloműző kifogások, mégsem lehet őket nem komolyan venni), vakargathattam volna a fejemet épkézláb elterelő hadműveleten. De szerintem az elszántságomat érezhették, mert a szokásosnál kelletlenebbül ugyan, de elaludtak. És mikor párnalenyomatokkal az arcukon kibotorkáltak, már ott pompázott a karácsonyfa minden kellékével együtt. Ez volt a mi kis meghitt, családi szentesténk, a zsivajosabb verziója csak ezután következett. Az a jól bejáratott forgatókönyv szerint zajlott nagy, szerető családban, csillagszórókkal, és a boldogságtól könnybe lábadt szemekkel. Áldott Ünnepeket!

2012. január 21. Hajba kapva


Itt ragadom meg az alkalmat, hogy újfent távirati ódákat zengjek az év végi, egész Tengelicet felpezsdítő családi kiruccanásunkról. Megint elmentünk, megint oda mentünk, immáron harmadszor, és ha lehet fokozni, még jobban élveztük! Volt ott eszeveszett motorozás a lejtős udvaron (dokumentáció a videók mappában lelhető fel), fetrengés a folyósón a süppedős szőnyegen, és persze önfeledt fürdőzés a medencékben (erről is árulkodnak ám fotók a januári albumunkban). De amivel ez mégis emlékezetesebb a korábbiaknál, hogy részt vettünk az elő szilveszteri partin, élő zenével, gyerekpezsgővel. Az volt ám a mulatozás! A lányok pörögtek, fiúk fogócskáztak, végelgyengülésig ment a buli, elvégre pihenni mentünk, vagy mi a szösz?


Ugye nem először olvashattok arról, hogy az én Bálintom mennyire hajazós típus? Elalvásnál csúcsosodik ki eme perverziója, minekutána kizárólag úgy hajlandó álomra hajtani a buksiját, ha előtte minimum 20 percig csikizteti a tenyerét a hajammal. Igen ám, de ott van a másik magzatom, aki a változatosság kedvéért úgy kíván elszenderedni, hogy én simogatom az ő haját. Mekkora főnyeremény lenne, ha engem kihagynának a buliból és Bálint azzal lenne boldog, hogy hajat simogathat, Sári pedig azzal, hogy simogatják a haját, teljes a szimbiózis, nem? Na persze! Ki látott már olyan békességben cseperedő, eltérő nemű, cserébe hasonló korú testvéreket, akiket egy ilyen képtelen ötlet boldoggá tesz? Aki látott, bátran szóljon nekem, mert megyek tanulni! Addig is, abból kell kiindulni, hogy anya csak egy van, egyedi igényekkel turbózott emberkölyök pedig kettő. A képlet egészen egyszerű: szoba egyik sarkában található nagylányos ágynak közelítenie kell a szoba másik sarkát elfoglaló kiságyat ahhoz, hogy uszkve 4 métert áthidalva mindkettőnek kedvében tudjak járni. Így is lett, összetoltuk az ágyakat, én félúton a Bálint és Sári között fél térden egyensúlyozok, és közben teljes vállszélességgel átadom magam az ellazulásnak. Titkon arról ábrándozom, hogyan lehetne ezt a felállást úgy csiszolni, hogy az én kényelmi szempontjaim (mint a hajam fejemen tartása) felkerüljenek a listára. Megvan! Kell egy olyan hajjal ellátott alkalmatosság, ami egy szép napon kiváltja az én egyre fogyatkozó loboncomat. Első gondolatom a baba. Várjunk csak? Egy fiúnak mégsem lehet alvós babája! Akkor talán egy jópofa párna. És itt ugrott be: lovacska lesz! Bálint nagyon szereti a lovakat, annak aztán bele lehet kapaszkodni a sörényébe. Be is szereztem egy világosbarna plüss pacit, Anyukám pedig jóban van a fodrászával és vett tőle egy igazi copfot. Azzal elbaktattam a parókakészítőhöz (amit nem kis kutatómunka előzött meg, de lényeg, hogy ráleltem). Parókakészítő szépen csíkokra öltötte a szálakat, ezzel már mehettünk is a bábkészítő művészhez, aki a lóci bolti sörényét hajjal pótolja. A végeredmény egy szeretni való kis kabalaállat, és remélem Bálint legalább az erőfeszítést értékelni fogja. Szóban forgó négylábúnk Sári szülinapján debütál majd, kíváncsi leszek!

Bálint annyira igyekszik felzárkózni csodált Sárijához, hogy mindenben utánozza. Ha Sári ugrál, akkor ő is, ha fekszik, akkor ő is, amit mond, azt Bálint is gyönyörűen beépíti saját nyelvezetébe. Meglepő módon, másfél éves létére mindent mond és helyesen használja a szavakat. A megértése csak néhány olyan bonyolultabb szónál okoz egy pici fejtörést, mint a „hekipottej” (=helikopter), vagy az odova (=óvoda). Ja és még az is nagyon vicces, hogy az igenlő válasz neki egész egyszerűen „jó”:
- Szomja vagy?
- Jjo.
- Narancslé jó lesz?
- Yo.
- Utána kimehetünk a kertbe?
- Jo.
- Tudod, hogy szeretlek?
- Jó.


2012. február 28. Sítábori szánkóbajnokok

Kérdeztétek, hogy miként oldjuk meg azt, hogy viszonylag egészségesen átvészeljük a náthás időszakot? Tavaly horror volt, amikor Bálint három hónapon át konstansul köhögött. Idén előre ráerősítettem az immunrendszerükre, és beválni látszik. Ovikerülő célzattal kifejlesztett fülfájástól eltekintve komolyabb kórság nem érte utol a gyöngyszemeimet, ezért merem propagálni a polarizált fényterápiát(fényes fotókat is készítettem, csak eddig magyarázat nélkül). Heti egyszer megyünk 10 percre. Úgy kell elképzelni, mint egy szoláriumot, csak nem csövek, hanem kellemes, sárga fényű izzók gyógyítanak benne (a Bioptron lámpa után szabadon). Úgy hívjuk, hogy űrhajózunk, közben olvasunk, autózunk, nagyon jól eltöltjük azt az időt. Minden klappol, egyedül az öltözködés megy kissé nyögvenyelősen, de ez semmi ahhoz képest, ahogy reggelente kepesztek azért, hogy 8.50-kor útra készek legyünk, ugyanis akkor kéne odaérnünk az oviba, és köztudom, hogy kocsival megyünk, mire ki-, és begumipókozom a csapatot, az plusz még öt felbecsülhetetlen értékű perc. Töredelmesen bevallom, az időre odaérés terén van még hova fejlődnöm. Legalább most edzhetek!

Így, hogy Bálint már másfél, Sári pedig közel 4 éves, elérkezettnek láttuk az időt családi síelésre. No nem eszik azért olyan forrón a kását, hogy emiatt megtegyük azt a laza 8 órás utat, mint amikor még csak ketten hódoltunk ennek a szenvedélynek, továbbra is tartjuk magunkat ahhoz a szabályhoz, hogy nyaralni/telelni csakis olyan messzire mehetünk, amit 2 óra utazással elérünk, az utazás pedig főként automobillal és nem repülővel értendő. Kisebb baráti behatással Mátraszentistvánra esett a választásunk, ahol egy jó kis szállodában húztuk meg magunkat hétvégére. Szuper időt fogtunk ki (mínusz 8, napsütés, térdig érő hó, ideális). A síelésről csupán annyit, hogy mi vittünk ugyan lécet, de nem tápláltunk olyan illúziókat, hogy fel is csatolunk, emiatt valóban nem is ért csalódás. Sárit sí suliba írattuk, alig várta és nagyon komolyan vette a feladatot. 20 perc megfeszített sportedzés után azonban mondta, hogy elég volt, elfáradt, amit nem is csodálok, hiszen a bakanccsal a lábán alig bírt mozogni szegénykém. Mindenesetre adtunk ennek is egy esélyt, aztán a fennmaradó két napban őrült mód szánkóztunk, és mennyire élveztük!


2012. március 25. Boldog, boldog, nagyon boldog születésnapot!

NAGY nap ez a mai, csupa nagy betűkkel: Sári 4 kerek éves nagylány lett. ISTEN ÉLTESSEN SOKÁIG, SÁRIKÁM!!! Tavaly már beszámoltam a szülinapi dilemmánkról, amikoris sátoros ünneppé avanzsált a felköszöntés, mert több részletben tudtuk csak megoldani, hogy mindenkit vendégül lássunk. Idén úgy döntöttem, hogy nem hazai terepen bonyolítom az ünneplést, a Süni Játékkuckót vettük birtokba kicsikkel és nagyokkal. Volt aztán jókora zsivaj, dínom-dánom, móka és kacagás, amennyi belefért! Most már abban a korban vannak a gyerekek, hogy egymásnak választhassanak ajándékot, és minekutána úgyis ők tudják a legjobban, hogy minek örül egy négyéves, tetőtől talpig hercegnős beállítottságú lány, ellepték Sárikámat mindenféle csillogós, színes, szagos, de minimum rózsaszín, vagy virágos, főkánt pingálásra alkalmas ajándékkal, igazán nagy volt az öröm! Sári mai napig imád rajzolni és bámulatosan ügyes! Karcsú házikót, sokujjú emberkét, pompázatos szivárványt, beszélő tortát, és szögletes lepkét is hibátlanul ábrázol. Nemhiába, hiszen van a családban egy piktor vénájú nagybácsija, ugye. Visszatérve, a tematikusnak szánt szülinapból sokkal inkább egy szabadon értelmezett „ereszdelahajam”” kerekedett, csöndben veregettük egymás vállát, hogy jó döntés volt, jó döntés volt. A családot viszont természetesen külön hívtuk meg, akkorra egy nagy közös ajándékkal, egy káprázatos, rózsaszín kétkerekű biciklivel leptük meg Sári. Ő fel is pattant annak rendje és módja szerint és jöhetett a karikázás. Hegyvidék lévén lefelé talpfékkel, vissza pedig anyahajtású liftszerkezettel, így könnyű! Egészen addig vidám és elszánt volt a bringabajnok, amíg egy kanyart élesebben talált bevenni és a bicó inkább eldőlt, mintsem követte volna az irányt. Sári leugrott róla, karcolás nélkül megúszta a a menővert, csak éppen elvesztette a bizalmát a járgányban, úgyhogy most büntetésből a garázsban csücsül az ajándék, Bálint persze kijelentette, hogy „enyém lesz”, no ehhez nekem is lesz egy-két szavam, inkább lövünk neki valami enyhén fiúsabbat, mondjuk a virágos kosár és a csillogó ficegők nélkül már mindjárt más.

Aktuális elalvási szokásainkról néhány szóban. Lovacska barátságos ugyan, de még nem Bálint szíve csücske. Nyugi, nem adom fel, eljön még az én időm! Igen ám, de az én kicsi fiam egyik este kijelentette, hogy ne nevettessük már a rácsos ággyal. Sári pedig amúgy is örül, ha kisajátíthatja Apát, úgyhogy ő inkább kapásból Apával alszik a hálóban. Ily’ módon Sárié felszabadul, Bálint pedig boldogan bitorolja. Sürgősen cselekednem kell, ha nem akarok teljesen kiszorulni a hitvesi ágyból… korábban már megálmodtam és kis segítséggel le is rajzoltam a majdnem emeletes ágyat. Az asztalos bácsiknál a labda, hogy ugyanilyen álomszépen kivitelezzék!


2012. április 30. Tavaszi zsongás


Megosztom veletek az én óriási dilemmámat. Van két gyönyörű, imádnivaló kis embergyekmekem, akik egyenként akár az angyalkák, azonban adott egy képlet, miszerint a testvérek a világ eredete óta pusztán testgyakorlás céljából is kikezdenek egymással. Ez az állapot nálunk akkor állt be, amikor Bálintom a statikus állapotot kúszással, később pedig mászással váltotta fel. Egészen addig Sári úgy tekintett rá, mint a kisbabára, akit óvni szoktunk. Igen ám, de a kizsbaba nem marad kicsi míg a világ! Nem kell cifráznom, elég, ha annyit mondok, hogy Bálintnak természetesen mindig az a legérdekesebb, amivel épp Sári foglalatoskodik, és a sértett fél (aki már attól kezdve sértett, amióta nem ő az egyetlen kiskorú a családunkban) ezt nehezen, vagy egyáltalán nem veszi jó néven. Odacsap, belecsíp, ráfekszik, egyértelműen az van a háttérben, hogy legalább egy kicsit fájjon. Rettenetesen el tudok keseredni egy-egy ilyen szituációban, már csak a saját reakciómon is. Bánt a dolog és nem tudom úgy kezelni, mint egy természetes állapotot, amin mindenki átesett, aki nem egykeként nevelkedett. Utána olvastam, és egyértelműen normális a féltékenység mindkettőjük részéről, az ő kis harcukat meg kell vívniuk ahhoz, hogy az életben is megtalálják a helyüket. Szülőként nem az a mi feladatunk, hogy igazságot tegyünk egy-egy vita hevében, sokkal inkább segíteni nekik az érzelmeik kifejezésében, egymás érzelmeinek a megértésében és persze tiszteletben tartásában. Az olvasással nem elégedtem meg, Orsi barátnőmmel közösen jelentkeztünk egy kommunikációs tréningre, aminek a csatakiáltása, hogy értsünk szót. Csodával határos módon a fiúkat is sikerült rávenni, hogy csatlakozzanak (persze egymást erősítették, hogy jó lesz ez, jó lesz ez). Gáborom úgy kezdte a bemutatkozást, hogy „az én motivációm itt ül mellettem”. Ehhez képest a nyolc hét során olyan gyakorlati példákkal és éles szituációkban valóban beváló pozitív eszköztárral vértezte fel magát, hogy még egy TV interjúra is hajlandó volt ebben a témában. De ez még mind semmi! A foglalkozásokon egyre inkább arra jöttem rá, hogy ő alapból, ösztönösen ezt a nézetet képviseli, úgyhogy az én gyerekeimnek nem is lehet jobb apukájuk, tényleg! Nekem személy szerint azért volt rá szükségem, mert tudom, hogy meg kell tanulnom okosan kezelni az érzést, ami akkor tör rám, ha bántásszagú lesz a levegő. No meg persze a bántás szagot lehet ám megelőzni, sőt elfogadni is. Az elfogadás a kulcsa mindennek. A tréning sem arról szól, hogy megmondják a tutit. Sokkal inkább arról, hogy belehelyezkedünk a gyerek szerepébe, megélünk egy konkrét helyzetet úgy, hogy több fajta szülői reakciót demonstrálunk (vannak a szigorúak, vannak a túlféltőek, vannak a szeretetteljesen következetesek) és ki lehet választani, melyik esetben legjobb gyereknek lenni. És ha már kiválasztottad, akkor tessék szülőként úgy viselkedni. Emellett számos olyan árnyalat van, amivel jobbá lehet tenni a kapcsolatunkat a gyerekekkel (és persze egymással), ezen belül a büntetés és dicséret kérdéskörét is feszegettük. Sok olyan szitu volt, amiről azt hittük, hogy jól csináljuk, aztán rá kellett jönnünk, hogy ott is lehet fejlődni. Persze semmi sem jön magától, odafigyelés és gyakorlás a titok nyitja! Mindenesetre az irány megvan, az irány jó, haladjunk ezen az úton!

Tavalyi dramaturgia mentén ismét Csurgóra látogattunk nyuszijárás alkalmából. Volt is izgis nyuszijárás a lurkók nagy örömére, a néhai Sonka idén a testvérét küldte lízingelt simogatnivalónak, és a folyamatos „törődéstől” eltekintve igazán jó dolga volt a piros szemű jószágnak. Etették, itatták, költöztették, dögönyözték, el sem akartak válni tőle, azóta is minden alkalommal, amikor ismét Csurgóra látogatunk, titkon remélik, hogy ez már Húsvét. Addig azért még lesz egy pár szülinap, nyaralás, Mikulás, angyaljárás, csak győzzük kivárni!

2012. május 20. Lakodalom ördögei

Hejde, lakodalom van a miuccáááááánkba’! Férjhez megy a falu legszebb lááááááááánya!
Esküvő volt a családunkban, apa öccse feleségül vette a menyasszonyát, de szerintem mi még annál is nagyobb lázban égtünk, mint az ifjú pár! Először is, kezdődött azzal, hogy mit vegyünk fel? Kifejezetten erre az alkalomra vettem Sárinak egy leheletfinom, orgonavirágokkal mintázott ruhácskát, ami borzasztóan tetszett neki. Alig bírtam megdumálni, hogy ne abban aludjon, csúszdázzon, főzzön és homokozzon. De végre, a várva várt nap is beköszöntött, dekoráltunk (kis jóindulattal nevezhető annak, hogy Bálint totális lendülettel gázolt a felakasztani szánt lufifüzér kellős közepébe, miközben Sári a váza ékességeiként üzemelő szilikon bogyókat hajkurászta) de ezen is felülkerekedtünk. Mit dobott a gép május 12-én kora délután? Azt, hogy Sári kitalálta, mégsem a (saját szavaival élve) menyasszonyos ruhájában kíván pompázni, hanem inkább egy hétköznapi, ámde százszor pörgősebb ancúgban. Először hevesen győzködtem, aztán elkeseredetten kérleltem, és végül csalódottan vettem tudomásul, hogy márpedig hiába erőltetem rá az akaratomat, ha ő nem abban érzi jól magát. Nagy nehezen elintéztem magammal a lelki tusát, és így is Sári volt a leggyönyörűbb kislány, Bálint a legcukibb kissrác kerek e világon!

És olyan édesen viselkedtek, hogy magam sem hittem. Mindenkivel kedvesen, nyitottan, vidáman kommunikáltak, kisgyerekek hiányában, ők voltak a szórakoztatóbrigád. A rizsszórást alig várták, ennek örömére már a szertartás alatt végigszórták a templomot, a rózsaszirmokkal Sári kissé elszégyenlősködött, úgyhogy beugrottam ügyeletes hopp-mesternek, így mentvén meg a haza becsületét. A táncolás remekül ment nekik, alig értek rá enni valamit.

Az ajándékkísérő kártyával akadt némi gubanc, ugyanis Sári is szeretett volna rögtönözni rá egy csodaszép kastélyt, de bizony az egyik tornya kövérre sikerült. Olyannyira nekikeseredett, hogy azt sem tudtam, hová legyek. Mindenki sorra vigasztalta, mantrázta, hogy az tényleg úgy szép, ahogy van, ő hajthatatlan volt, neki nem tetszett és kész. Ekkor éreztem, hogy két lehetőségünk van: vagy összetépem és hisztibe burkolózva tüntetőleg távozunk, hogy később erre emlékezhessünk a lakodalomból, vagy szépen megfejtjük, hogy mi a megoldása a kártya Sári szemében való megszépítésének. Persze kis híján feladtam, de mégis jó ötlet volt elvonulni kettesben és megvárni, hogy csillapodjon a csalódása. Eztán fogtam a tollat és a rossz helyre került vonalat virágokkal borítottam be, mintha arra tekeredett volna a futórózsa. No, több sem kellett Sárikámnak, ő is folytatta, és úgy beborítottuk a nászajándék kártyát rózsákkal, hogy a végén túlságosan tetszett az alkotóművésznek ahhoz, hogy odaajándékozza az ünnepelteknek. Megmutatni megmutatta ugyan, de kijelentette, hogy majd ha meglátogatnak bennünket, akkor mindig megcsodálhatják a remekművet. Azóta is nagy becsben van, szerencsére Vikiék rugalmasan kezelték a dolgot. Úgyhogy büszkén jelentem, az emlék a lehető legkellemesebb! Ja, azt majd elfelejtettem, hogy a kompozíciót Bálint is megtoldotta egy-két csigával és kamionkerékkel (itt bátorkodom megjegyezni, hogy tényleg felismerhető csigát és autókereket rajzol, gyönyörű, szabályos ceruzafogással, mondhatnám, hogy nem csoda, hiszen van kitől ellesnie ilyesfajta praktikákat, a rajzolás nálunk egyik fő tevékenység.


Képzeljétek, megékezett az áhított nagylányos ágy! Valóban álomszép, még kész sem volt és Sárikám máris paff körbedekorálta hercegnős matricákkal. Elvégre az övé, neki pedig az tetszik a legjobban, ám legyen. Ez eddig rendben is van, de korábban is így tett az ágyával, és azt ugye most Bálintnak szántuk. Azon sem egy, vagy két hercegnő árválkodik, egész egyszerűen hemzsegnek. Most győzzek annyi versenyautós, kamionos és markolós matricát beszerezni, amivel felülírom ennek a fekhelynek a lányos mivoltát! De ha már az ágynál tartunk, mesélek az elalvásról is. Az ötlet zseniális, mindenki örül a sajátjának, közel is vannak egymáshoz és mégis szeparáltan, szuper. De az elalvás most sem teljesen hagyományosan zajlik (nem is mi lennénk, ha szó nélkül menne). A változatosság kedvéért azon megy a vita, hogy ki mellé heveredjek? Néha tudunk úgy helyezkedni, hogy mindenkinek jusson belőlem, de néha mindhárman egy kupacban fekszünk egy 80x160-as területen. Persze ha már meglátogatják az álommanók a lurkókat, akkor mindenkit zavartalanul a helyére varázsolok. Mielőtt elfelejtem, örömmel újságolhatom azt is, hogy a Lovacskám (ez a neve) most már elengedhetetlen kelléke lett az elalvásnak. Szép lassan ment végbe ez a folyamat, valahogy fordított arányban a hajam hosszának zsugorodásával.



2012. június 17. Dömperrel markolószigeten

Egyik pillanatról a másikra ért a hír, hogy vége a bő négy éves irodakerülésemnek, szükség van rám a munkahelyen! Az első sokk után gyorsan összekaptam magam, és némi logisztikázás után sikerült úgy alakítanunk az életünket, hogy ez bele is férjen. Szerencsére van egy csodálatos, szerető családunk, az ő odaadásuk nélkül elképzelhetetlen lenne egy ilyen manőver. Köszönöm! A nagy ijedtségre való tekintettel úgy döntöttem, hogy rápihenek a dolgozásra, ezért Orsi barátnőmmel és a csemetéinkkel felkerekedtünk Egerszalókra, én nemes egyszerűséggel úgy hívom, hogy „orsi-terápiára”. Ő az a nő, akinek a közelségétől én is jobb anya leszek, és az ő gyermekei környezetében az enyéim is jobban kijönnek egymással. Receptre kéne őket felírni!

Indulás előtt az is kiderült, hogy csak egy napig lesz medencénk, ugyanis pont akkorra időzítették, hogy kicserélik az életveszélyesen csúszós csempéket a fürdő részen, de ekkor más annyira be voltunk sózva, hogy nem volt visszatáncolás. Azért felszerelkeztünk egy jókora, felfújható medencével, hogy a lubickolás illúziója meglegyen. Azt azért mégsem gondoltam, hogy akad olyasmi, ami még a pancsolásnál is jobban leköti az én kisfiamat. Akadt. A markolók, dömperek, légkalapácsok és bob-cat-ek forgatagában csak álltunk ott és csillogó szemmel (már, aki) bámultuk a túrás-fúrást. Néha ránk kellett szólni, hogy veszélyes ilyen közel állni, de mit volt mit tenni, ha oda húzta a szíve? Elhiszem, hogy más vendégek bosszankodva csücsültek a hűs szobában, távol a zajoktól, mi pedig külön fizettünk volna az ilyen varázslatos látványért, de szerencsére karnyújtásnyira volt az építkezés. A négy gyerekből három fiú volt, úgyhogy a felállást könnyen el tudjátok képzelni, olykor még Sári is érdeklődve figyelte a ténykedést. Amikor már elege lett, akkor valamelyikünk simán eljátszott vele, másik pedig csak arra figyelt, hogy néha rászóljon a fiúkra, nehogy elfelejtsenek pislogni, vagy épp levegőt venni.

Van ott egy jó kis játszótér, ami kissé megfáradt a télen, ugyanis kifogott rajta a fagy vasfoga és bizony a fából készült mászó fal süniszerűen kiszálkásodott. Sári pedig az első, gyanútlan próbálkozásánál mindkét tenyerébe beszerzett egy pár tüskét (szám szerint hetet). Mikor megláttam, totál lesápadtam, de igyekeztem meggyőzően és pánikhangulat keltése nélkül úrrá lenni a szitun. Négyet viszonylag egyszerűen kiszedtem, bár szegény Sárikám panaszkodott, hogy fáj neki. Annál jobban félt, mint amennyire fájt, de meg tudtam érteni, én is féltem. Nem orvosnak születtem, hogy spontán műtétet hajtsak végre a konyhaasztalon (úgy mint egyes imádott családtagjaim, ugyebár), de ezt akkor is nekem kellett megoldani. Egy galád szálkától még sírással és meseolvasással sikeresen megszabadultunk, de kettő még mindig ott éktelenkedett az én drágaságom kezecskéin. Itt is átvillant az agyamon, hogy választhatom a lefogós, nyüszítős módszert, vagy cselhez folyamodom, és az álomtündért hívom segítségül. Ez utóbbi mellett döntöttem, megvártam, míg elaludtak, felkapcsoltam az olvasólámpát és hajszálvékony csipesszel operáltam. Abból láttam, hogy nem fáj Sárinak, hogy az arcizma sem rándult, nemhogy felébredt volna. Így tényleg könnyű volt, hála az égnek. Reggel már csak a piros kis nyoma látszott az előző napi balesetnek, Sárinak pedig elárultam az éjszakai kommandózásomat, amiről azóta úgy sztorizik, mint egy csodás varázslatról. Imádnivaló!

2012. július 11. Kétéves hajóskapitány

Ripsz egy éves, ropsz még egy, ripsz-ropsz kétéves lett az és eddig kicsi, most már megerősítetten nagy fiam. ISTEN ÉLTESSEN, BÁLINT!

Már többször szóltam róla, hogy ő mennyire egy különleges, tüneményes figura, mégis azt érzem, nem áradozom eleget ahhoz képest, hogy milyen is ő valójában! Ott kezdődik, hogy süt az értelem és az érzelem a szeméből, minden porcikájában empatikus és magabiztos, felületes szemlélőnek komoly, de legbelül humor-harold, őszinte gyermeki nyitottsággal és feltétel nélküli szeretettel dúsítva. Még az apukájánál is jóképűbb, és szó, mi szó, a zsiványságot sem a szomszédtól hozta. Ja, és nem mellesleg ő egy igazi sármőr! Tényleg tudja, mi kell a nőknek, már most bókol: egyik nap azzal vette le a lábáról Anyukámat, hogy „csinos vagy, Mamikám!” Persze tudom, hogy vannak olyan frázisok, beszólások, amiket gyakorlatilag mi, felnőttek adunk a szájukba, viszont ez utóbbi spontán jött és annál magasabbra repítette a nagyit a boldogságtól. Ha már itt tartunk, a verbális kommunikációja (szóhasználat, kiejtés és nyelvtani helyesség szempontjából is) felér egy intelligensebbnek számító óvodáséval, a lexikális tudásáról nem is beszélve. A legtöbb mondókát csípőből szajkózza, van persze olyan is, amikor megakad a lemez és mondjuk Szentendrétől hazáig csak az ecc-pecc, kimehecc van terítéken végtelenített üzemmódban. Az egyszerűbb mondatszerkezet nála úgy néz ki, hogy „Anya, kérlek, segíts nekem, mert nem tudok felmászni a csúszdára!”, vagy „amikor dörgött az ég, akkor nagyon féltünk és elbújtunk a takaró alá a nagyágyban”, az összes kötőszóval és kristálytisztán érthető összetételben, túlzás nélkül. Egyszer egy Trabant tulajdonosnál is bevágódott volna, ha hallotta volna, amint csodálkozva megállt a tűzpiros tunningolt trabi előtt, és konstatálta, hogy ez pont olyan, mint egy kicsi Ferrari. Hát kell ennél nagyobb elismerés?

Szerencsére szemernyi kétség sem fér hozzá, hogy micsoda egy férfias jelenség az én kisfiam, ennek ellenére először vonakodva egyeztem bele azon törekvéseibe, miszerint ő is pörgős szoknyában óhajt parádézni az udvaron. Hiszen abban lehet a leglátványosabb mutatványokat gyakorolni az ugrálóban, meg a legtöbb dicséretet is begyűjteni, ugyebár. Apa csóválja a fejét olykor, hogy hova is vezet ez, de most már tudom, hogy egy ilyen nővérkével, aki a délelőtt folyamán minimum háromszor vált gárderóbot tetőtől talpig és csak úgy feszítik szét a szekrényét a pörgősebbnél pörgősebb ruhaköltemények. Bármelyikünk szeretne olyan szép lenni, mint Sári, ez nyilvánvaló! De, hogy gond lenne Bálint nemi identitásával? Nehem, arról szó sincs! Aki félévesen berregve autózik a szőnyegen és korábban pattan motorra, mint hogy megtanul járni, az genetikailag kódoltan férfiú. Tüsi haját már kéthónaposan géppel vágtuk. Erről jut eszembe, az volt ám a jó világ! Most már fodrászhoz járnánk frizuráért, csak egy bökkenő van: a levágott hajak minden esetben szúrnak. És azt Bálint kifejezetten nehezen viseli. Bár úgy döntöttünk volna, hogy földig érőre növesztjük, de hát az már mindennek a teteje! Ezért a szó szoros értelmében belevágtunk a hajvágós projektbe. Bálint is igyekezett készségesen ücsörögni a magasított széken, persze már az elején szólt, hogy nem jó, legyen vége. Akkor már a kocka el volt vetve, nem volt laca-faca. Arra lettem figyelmes, hogy egyre lejjebb görbül a szája, aztán jönnek a könnyek is, és kész. Bújt hozzám, hogy mentsem meg, összeragadtunk, behajazódtunk, együtt sírtunk, aztán egyszercsak én mondtam, hogy elég. Bálintom hajszerkezete hagy némi kívánnivalót maga után (a feje búbján hosszabb, de akár fel lehet fogni szándékosnak is, hiszen szívdöglesztően néz ki, ha bezselézzük neki). És ha belátható időn belül gyűjtök elég bátorságot ahhoz, hogy ismét felvegyem a napirendre a séróigazítást, csakis olyan helyet keresek, ahol minimum egy autót tud vezetni a szalonban figyelemelterelésképpen!

Szeretettel ölel: Bálint, Sári, Dóri és Gábor

0 Comments