Drágaságok!

Ott tartottunk, hogy mennyire büszke is vagyok az én kis családomra amiatt, hogy bebizonyatották, milyen önállóak. Igaz, hogy sírással indult, de az volt az egyetlen ilyen momentum, a többi (összesen 4) napon ragyogóan feltalálták magukat, programokat szerveztek, sőt, még vidéki utazást is beiktattak. És, mivel Apának jószerivel vezetni kell, nem tud vidáman szórakozni a hátsó ülésen, mit volt mit tenni, Sárikám belátta, hogy itt bizony nincs alkuszituáció. Talán ez volt az a fordulópont, hogy beletörődött, ott a helye. És persze ment a sztori, hogy a rendőr bácsik, akik ellenőrzik, hogy mindenki biztonságban legyen, bekukkantottak az ablakon és tapsoltak örömükben. Azóta mintha máshogy állna ehhez a kérdéshez, úgy látszik a türelmes dumának közel sem volt ennyi foganatja. Ezen felbuzdulva a hétvégén nagy mellénnyel indultunk szokásos Kolozsvári üdülésünkre (hozzáteszem, este, alvásidőben). Első három óra hibátlanul telt, utána jött a döcögős út, Sára felébredt és onnantól kezdődött a fészkelődés, nyugtalankodás, aminek rókakoma lett a vége. Nem egyszer, háromszor öltöztünk át, mindennek ellenére Sári hősiesen viselte a megpróbáltatásokat, csak a mi szívünk szakadt meg, hogy nem tudjuk büntetlenül kiegyenesíteni a kanyarokat. Aztán valahogy mégis célba értünk, de addigra már bőven éjjel háromnál időzött az óra mutatója. Lett belőle hajnal négy is, mire ágyba kerültünk, buzgón húztuk is a lóbőrt másnap ebédig.

Pár nap eltelt, mire közelítettünk az otthon megszokott időbeosztáshoz, amikoris egyszercsak megcsapott a bűvös dackorszak előszele. Miket is beszélek? Enyhén szólva pillanatok alatt mindent felkavart, Sári eddig ismeretlen arcát csillogtatta meg, nem kis kétségbeesésünkre. A jelenség teljesen váratlanul csap le, olyan, mintha egy (általam Hiszti Higinsznek aposztrofált) kisördög beköltözne az én angyali kislányomba és ameddig jónak látja, garázdálkodik. A kiváltó ok lehet teljesen semleges, mint pl. ’nem akarok hazamenni, még maradjunk a játszótéren!’, viszont a küzdelem rém komoly. A szép szó mit sem használ, erőfölény fitogtatása csupán olaj a tűzre, gondolatelterelés süket fülekre talál, az ügy nem tudomásul vétele is eredménytelen, a változást egyedül a végkimerültség hozza meg. Ebben a konkrét esetben például szipogva elaludt a lábtörtlőn, majd 10 perc elteltével (amikor mellesleg megpróbáltam észrevétlenül becsempészni az ágyába) kipattant a szeme és onnantól kezdve kezes bárány bőrébe bújt. Megkockáztatom, akár kenyérre is kenhettük volna két napig, a következő megrendítő hisztiig, ami szintén minden előzetes figyelmeztetés nélkül csapott le és ugyanígy délutáni alvás előtti nézeteltérésből fakadt. Ebben az volt a döbbenet, hogy rövid szipogás után elhallgatott és utána egy órán keresztül ült csendben, mozdulatlanul a rongyiba temetkezve. Tény, hogy ült volna tovább is, csak én adtam fel. Mosolygósan fogadott, feltűnően kedves volt, csak azt nem értem, hogyan is volt képes kivárni, hogy én kezdeményezzek? Ezen azóta is gondolkodom, no meg azon, hogy milyen stratégiával tudom leghatékonyabban kivédeni, ha meg már bekövetkezett csírájában megúszni a tornádót? Ugye hallotunk, esetleg volt szerencsénk látni már olyat, hogy egy ártatlannak tűnő kétéves sikítva csapkodja magát a földhöz? Ez egész biztosan az ő kollektív tudatalattijukba van ágyazva, hiszen legtöbbször ösztönös, nem tanult reakcióról van szó. Igen, igen, Monostori Sára is képes rá, ha valaki lemaradt volna róla, akkor a homlokán éktelenkedő kék-zöld foltok szolgálhatnak némi magyarázattal (meg kell jegyeznem, távol áll tőlem, hogy bárminemű testi fenyítés eszközével éljek). Most buzgón böngészem a szakirodalmat és készítem magam az újabb próbatételre, kicsit úgy érzem, minden nap pengeélen táncolunk, hiszen Damoklész kardja konstansul ott lebeg a fejünk felett. Anyukámék (akik már csak a gyerekeik számát tekintve is kevésbé látják sötéten a helyzetet) bölcsen nyugtatnak, hogy lesz ez még így se! Hurrá.

Egyre igazabbnak tartom a mondást, miszerint kicsi gyermek, kis gond, minél nagyobb, gond is nagyobb. Legutóbbi látogatásunk óta csupán annyi változott, hogy nem tudunk úgy elmenni az ugrálóvár, vagy éppen a fagyiskocsi mellett, hogy Sári ne zendítsen rá a ’én is szeretnék, nekem is kell!’ nótára. Így, indulás előtt számításba veszem az ilyen tekintetben extra veszélyességű zónákat és a kötélidegeim aktuális vastagságát, majd döntök a kilátásba helyezett úticélról. Szerencsére még mindig azt kell mondanom, egyáltalán nem követelőző gyermekkel áldott meg a sors, csupán nem szeretném magunkat olyan szituációknak kitenni, amikor Hiszti Higinsz könnyű szerrel birtokba veheti az én kétévesem kis testét. Szóval alkalomadtán fagyizunk is, ugrálunk is, körhintázunk is kedvünkre, és nyugodt körülmények között nem múlasztunk el szót ejteni a buktatókról. Talán így ép bőrrel átvészeljük a (pszichológusok szerint leginkább) következő szülinapig várható viharokat. Hohó, ébresztő! Csak semmi naivitás, hiszen Bálint már kopogtat a hasfalon! Még szerencse, hogy írni lesz miről, várjátok ki a végét!

Szeretettel: Sári és Dóri

0 Comments