Kedveseim!

Most már aztán olyannyira elharapózott a lustaságom, hogy még a hónapfordulót sem tartottam be. Kérem szépen, ez úgy volt, hogy csak gyűlt és gyűlt, gyűjtöttem és jegyzeteltem, ezidő alatt annyi megörökítésre váró élményanyag tornyosult (csendben megjegyzem, ez még nem a múltidő), ha meg tudnánk fogni őket, csinos kis felhőkarcolót építhetnénk belőlük. Igen ám, de a fogalmak olyan furmányosak, hogy beszélni lehet ugyan róluk, viszont materiálisan nem észlelhetőek. Elmondom, hogy miért ’futtatok ily’ magasröptű eszmét’, aztán vesszük szép sorjában (vagy ahogy megszokhattátok: csokorban) a kalandjainkat. Sári értelme születésétől kezdve nyiladozik, csak úgy, mint Bálinté és az összes frissen evilágra érkezett emberpalántáé. Vannak ugye mérföldkövek, például amikor mutogatással megérteti magát, aztán jönnek a szavak, az utánzással történő beszédtanulás, ezt váltja fel az önálló gondolatok megfogalmazása (mennyire élveztem), összetett mondatok, érveléstechnikai szárnypróbálgatások (pl. Miért nem szeretnéd felvenni ezt a harisnyát? Mert azon nem rózsaszínűek a pöttyök. Vagy úgy? Már minden világos. Lányos anyukák, ugye ismerős?), és most tartunk a fogalmak mindennapi beszédbe iktatásánál. Nagyon vicces pillanatok ezek, beszéljenek magukért:

Csapó 1.
Bálint evésközeli állapotban teljes odaadással nyitja egyik kézzel és csukja másikkal a gyerekszoba ajtaját (fiús anyukák most mosolyogva bólogatnak), Sári belefeledkezett a mesefigurák párbeszédébe, jómagam csendes megfigyelőként, szükség esetén (ha Bálint is arra sandítana miközben rombolás vágya csillan a szemében) elhárítóként veszek részt az eseményekben. Pár perc leforgása alatt bekövetkezik, hogy elhárítóvá avanzsálok, ugyanis ’jön a tank!’ felkiáltással Sári menti a menthetőt. Közvetlen ezután diplomatikus javaslattal áll elő: ’Anya, tereld be Bálint figyelmét a dobozba!’

Csapó 2.
Bálint még mindig az ajtó bűvkörében fontoskodik, de már időnként ejtőernyőzéssel (hason fekve mind a négy végtag méltatlankodva égbe emel) jelzi, hogy a bendője utánpótlásra szorul. Sári persze még szöszmötöl, és amikor rászólok, hogy ebédidő és különben is Bálint már türelmetlen, higgadtan kijelenti, hogy ’nekem még van türelmem, szívesen adok kölcsön belőle Bálintnak!’

Csapó 3.
Bálint most már mindenre elszántan megközelíti Sári játékokból maga köré épített erődjét, aki jajveszékelve penderít egyet rajta, mire a támadó fél legörbült szájjal nekikeseredik. Hatalmas igazságérzettel megáldott Anya rászól a védekező bajkeverőre, hogy kérjen bocsánatot a sértettől, mire a szófogadó leánygyermek meg is teszi, amit tőle elvártam, mindezt a következő képpen: ’Bálint, kérlek add ide a bocsánatot!’

Csapó 4.
Ebéd kipipálva, jócskán benne járunk már a kora délutánban, úgyhogy szélsebesen megcélozzuk az alvó alkalmatosságokat, mire félkómásan Sári elkezd alkudozni, hogy olvassuk el ezt, azt és amazt a mesét is. Hitelesnek látszó szigort magamra erőltetve mondom, hogy erre bizony már nincs lehetőség. ’De Anya! Itt egy lehetőség, tessék. Most már olvashatod!’

Csapó 5. A ráadás kakukktojás
Az utolsó ugyan korántsem fogalom, bár ez sem kézzel fogható, azért egy kurta bekezdést megér: ’Anya, pukiztam. De hova lett?’


Szó, mi szó, roppant jól szórakozom rajtuk, amikor pedig elnézem, hogy egymással játszanak (kukucs játékot, terepfogócskát), akkor érzem, hogy menten elolvadok a meghatottságtól. Bálint továbbra is Sári lábai előtt hever (no jó, egyelőre még a szó szoros értelmében is,de erről majd később), folyton őt figyeli, reggeli ébredésnél őt keresi, ha kijön a szobából, spurizik utána, neki is az kell persze, amivel Sári játszik, de hát ez így is van rendjén. Csakhogy van egy óvatos duhaj leányom és egy hűbelebálint fiam. Ha Sári mászik (kanapéra, székre), akkor aggodalomra semmi ok, egyrészt a rutin, másrészt a körültekintő manőverezés miatt. Ha viszont Bálint mászik (kanapéról, babakocsiból) ott kő kövön nem marad. Cseppet sem érdekli a tátongó mélység, akár egy gyakorlott kaszkadőr, durr bele. Eddig nem tudtam, de most már átérzem, hogy mire való a 6 pontos biztonsági öv, a gyerekzár, a konnektorbiztosító, a lépcsőrács és az összes oly’ hasznos életmentő találmány. Bálint felfedező túráival egyidőben a vérnyomásom is érdekesen alakul. Nincs itt idő lazsálni, az elhárításnak állandó készenlétben kell állnia. Abba már belenyugodtam, hogy az alsó polcon elhelyezett könyveket és filmeket napjában ötvenszer pakolom vissza a helyére, a földi növényeimnek sürgősen emeleti szállást kell biztosítanom, mert nemcsak gyomlál, de manuálisan meg is metszi őket egy szempillantás alatt. Egy bő hónappal ezelőtt arról adtam hírt, hogy már vertikálisan is helyet változtat, mára már a kúszás sebességgel zajlik. Desszantosokat megszégyenítő magabiztossággal törli fel például a konyhakövet, imígyen lesz a hófehér pizsiből sitty-sutty vidám egérszürke pizsi. De nem vágez ám félmunkát! Ha morzsát, ne adj’ isten hangyát lát, akkor két ujjal finoman felcsippenti és már emeli is a szájához. Igen ám, de lesben állok, teszek róla, hogy az előbb említett célállomást a préda ne érje el. Említettem, hogy a nagyfiam jó étvággyal bír, de azt azért mésgem ennek tudom be, hogy engem is előszeretettel megesz. Szeret bújni, az tény, de amikor két kézzel a hajamba kapaszkodva rácuppan az államra, vagy éppen az orromra, akkor van ám nemulass! Egy polip is megirigyelhetné, mire lefejtem, egy parókányi hajjal szegényebb, cserébe egy vödörnyi nyállal gazdagabb leszek!

Ugye ti is hallottatok már olyan okos szülői kijelentéseket, miszerint az első gyereket elkényeztettük, másodikkal nem esünk bele ugyanabba a hibába. De még mennyire hogy igen! Elsőszülöttünk megtalálta az ujját, nem cumizott, de el tudott aludni egyedül. Az más, hogy amikor egyre nagyobb volt, kiharcolta magának a mesét, simogatást, összebújást. Második utódunk születésétől kezdve nem remekelt az elalvás terén, és ez most sincs másként. Ha történetesen nem sikerül cumisüveggel álomba szenderülni, akkor bizony nagy baj van. Szerencsére leleményes anya igény esetén tud liftezni (szóbanforgó emberkölyökkel ütemes föl-le, föl-le guggolásokat végezni, mint Pom-pom az ágon), sétálni, ringatni, itt álljunk meg egy szóra. Melyik gyerek nem szereti, ha ringajták? No de ennyire? Bálintot nem simán ringatni, őt hardrock stílusban kell riszálni ahhoz, hogy rázendítsen egyszemélyes zümmögőkórusára és behunyja azokat a gyönyörűszép csillagszemeit. Viki úgy hívja ezt, hogy ’vinetúzunk’. Igen. A hiba második felvonása életbelépett. És mennyi ilyen lesz még, hajjaj!

Van egy zümmögőkórusunk és egy pacsirtánk is. Képzeljétek, Sári elkezdett dallamosan énekelni! Eddig is mondókáztunk, dudorásztunk, most viszont felismerhető ritmus és dallam is velejárója az éneklésnek, nem csekély büszkeségünkre. Hoppá, most jut eszembe, hogy még nem is ejtettem szót március hónap legfontosabb eseményéről: SÁRA HÁROM ÉVES LETT!!! Múltkor már meséltem a gyerekcipőben járó előkészületeinkről, de azóta már túlvagyunk az eseményrozotaton. Merthogy tényleg sorozatról beszélhetünk, ugyanis a hatalmas érdeklődésre, túlcsorduló vendégszeretetre és helyszűkére való tekintettel e nevezetes születésnapból sátoros ünnepet kreáltunk. Volt egyszer egy családos, egy játszópajtásos és egy szülői barátos/gyerekes buli. Természetesen mindegyik tortával, gyertyákkal, tapsviharral. Úgy, ahogy azt kell. Az ünnepelt fenemód élvezte az eseményeket, mi pedig egymás vállát veregettük, hiszen nem kis meló cirka 40 ember (közülük majnem fele minden hájjal megkent sajtkukac) kedvére tenni. Annakidején azt mondtam, olyan jól éreztem magam az esküvőnkön, akár minden héten újrajátszanám a forgatókönyvet. A lányom születésnapját úgy érzem, elég évente kiélveznünk, de becsszóra négy éves korában nem tartunk négy zsúrt! Addig is az Isten éltessen Téged, Sárikánk!

Most érkeztünk el feljegyzett gondolataim 50%-os feldolgozottságához, és ígérem, jövő héten olvashatjátok a folytatást is!

Szeretettel: Sári, Bálint és Dóri

0 Comments