Drágaságok!

Kezdem az aktuálisabbal. Csekély jóindulattal mondhatjuk, hogy nemrégiben volt Húsvét, ami számunkra temérdek emlékezetes momentummal bírt. Mint minden valamirevaló hároméves, Sári is izgatottan várta a nyuszit, és amikor bejelentettük neki, hogy Csurgóra utazunk, kétségbeesetten kérdezte, szegény nyúl honnan fogja tudni, hova hozza az ajándékot? Írt is neki kedves üzenetet, kitette az ablakba, nehogy hoppon maradjon az ügyeletes ajándékosztogató. Becsületére legyen mondva, hogy négylábú létére számos állatfeletti képessége mellett, mint például a piros tojás festés, az idei széria még annál is elképesztőbb dolgokat tudott felmutatni. A mienk ugyanis elolvasta az üzenetet, miszerint a Nagyszülőknél talál minket, és mire odaértünk, otthagyta egy kedves, hosszú fülű, puha bundájú barátját, hogy arra az időre legyen kit etetni, dögönyözni, hajkurászni a fűbeni és nem mellesleg takarítani utána. No de ez még mind semi! Sonka (merthogy Sáritól ezt a meglehetősen autentikus keresztnevet kapta) furfangosan elpotyogtatta a fűben az ajándékokat, látni kellett volna a tojásvadászat izgalmas perceit! Alig fért az erre hivatott kis vödörbe az a sok minden! Merthogy az édességyártók fantáziájának ezúttal kevés dolog szabott határt, volt ott csokihernyó, csokicsibe, csokitehén, csokilufi, meg csokikatica is. Bálintnak pedig pontosan aznap bújt ki az első foga, mire frappánsan megjegyeztük, hogy azt is a nyuszi hozta. Sári pedig gyermeki logikával kezdte kibogozni, hogy miként is csempészte be Bálint szájába őket anélkül, hogy felébresztette volna?

És akkor egy elegáns tollvonással evezzünk vissza márciusra, mivelhogy akkori adósságaimat is illendő törlesztenem, eh-eh. A nemzeti ünnep hosszú hétvégéjén mi is, csak úgy mint számos ismerősünk (ahogy ez utóbb kiderült) Rómában vakációztunk. A szálláskeresésnél ezúttal nem a gyerekbarát kategóriáknál böngésztünk, ha értitek, mire gondolok… Igen? Na jó, azért elmondom: ketten utaztunk, Gábor és én. A szívünk csücskei pedig a Nagymamákok szerető gondoskodását élvezték idehaza, és jóformán becsekkolásunktól kezdve számolták vissza a napokat, amikor viszontölelhetjük egymást, akár egy igazi család. De erre is kitérek majd, előbb mesélek a köztes napokról. Nekünk szuperül telt, kéz a kézben róttuk az utcákat, (győztük bejárni a sok szép nevezetességet) annyi pastat ettünk, amennyi csak belénk fért, leöblítve természetesen vörösborral, ahogy az egy ilyen nevezetes megmozdulás során elvárható. A gyerkőcök Anyukáink beszámolója alapján tündérien viselkedtek, természetesen napi 24 órás elfoglaltságot biztosítva alkalmi bébiszittereiknek. Bő három mapot töltöttünk külön tőlük, töredelmesen bevallom, arra jöttem rá, nem is annyira györtelmes az én életem, hogy menekülnöm kelljen a hétköznapokból. Bármily’ meglepő, annyi időm lett hirtelen, hogy nem is értettem, miért számolom a másodperceket fogmosáskor, hova is sietek valójában? A szokás hatalma, ahogy mondani szokás… A szó szoros és átvitt értelmében repültünk haza, hogy ismét egy kicsattanóan boldog kerek egészet alkossunk.

Ölelkezzünk! Szól a felhívás Sáritól, és ez annyit tesz, hogy mind a négyen egy négyzetméterre cuppanunk, egy szempillantás alatt átláthatatlanul összegabalyodunk és pár másodpercig bújunk. Tudjátok, mennyire jó ez? Próbáljátok ki! Másik jól bevált programajánlatunk hétvégi reggeleken a nagyágyban paplanból rögtönzött barlang, ahol a lurkók kedvükre bújócskázhatnak és hempereghetnek. Bálint és Sári kimondhatatlanul élvezik, és a mi szánk is fülig ér, annak ellenére, hogy a hús-vér tartóoszlopaink sokkal rövidebb idő alatt dobnák be a kulcsot, ha a miniterroristák engednék. De hát mire való a szeretetből merített energiatartalék?

Azt gondolná az ember, hogy ilyen kivételes gyermekekkel a családban nem lesz nehéz a hivatásválasztás. Az eklektikusnak mondható érdeklődést látva attól tartok, inkább a bőség zavara fog fejvakarást okozni nálunk, ha odakerülünk. Ha emlékeztek, Sárikám már volt balerina, ornitológus, botanikus, pilóta, festőművész, hogy csak néhányat emeljek ki a folyamatosan színesedő portfóliójából. Jelenleg is több vasat tart a tűzben, meggyőződésem, hogy simán meg tudna élni manikűrösként, ugyanis olyan odaadással reszel, políroz, lakkoz, mint aki mindig is ezt csinálta. Persze szabunk határokat eme kreativitásának is, áploni és fényesíteni bárkiét lehet, beleértve önmagát is. Ám a festést egy icipicit korainak tartom, annak ellenére, hogy születésnapjára (egy jóakarómtól) nagylányos rószaszín lakkot kapott. Véleményem szerint a hároméves nagylány még nem elég nagylány ahhoz, hogy pink körmökkel rohangásszon, fiúknak ugye nem való, tehát Bálint és Apa kilőve, ergo marad a mindig kéznél lévő, ügyeletes kísérleti nyúl: Anya. Elismerem, nem kicsit vagyok elfogult csemetéimmel szemben, de azért az mégis enyhén szólva erős, hogy a színezni frissen tanult kezek (precizitásban még némi kívánnivalót azért hagyva maguk után) kipingálják a körmeimet, és közvetlen utána emberek között mutatkozom. Türelemmel viseltem, ahogy kimázolt, dícsértem és hálálkodtam, majd amikor nem figyelt, sebtiben belelógattam ujjaimat az acetones küblibe. Ha a művésznő kiszúrta, hogy már nem virítanak a körmeim (szerencsére ez jópár órával később volt), akkor azt voltam kénytelen füllenteni, hogy már voltam azóta kezet mosni és lekoptt a lakk. Közben titkon alig vártam, hogy elmúljon ez a szenvedély. És hála istennek egyelőre elmúlt, a rószaszín körömlakk pedig a szekrény legmélyebb bugyrában várja jobb sorát. Megsúgom, pár évig még várhat! De addig is, van még Sárám tarsolyában egyéb ígéretes készség, mint például a fotós-táncosnő kombinációja. Mert mostanában amikor csak teheti, fényképez. Elég korán megkaparintotta a masinát, én pedig úgy voltam vele, ha vigyáz rá, miért tiltanám. Mostanra már ügyesen kezeli, ami azt jelenti, hogy ki-be kapcsolja, jó irányba tartja, kattintgat, ami a csövön kifér. Pihenésképpen pedig táncra perdül, pörgős szoknyában, mi másban? És persze engem is nyaggat, hogy együtt ropjuk. Már alig várja, hogy Bálint megtanuljon járni, hogy végre együtt riszálhassanak. Bálinton pedig látszik, hogy a bugi már most is ott van a lábaiban, ha muzsika van, ő is brékel (hason, ölben, amint meghallja a talpalávalót) imádnivalóak!

De most akkor szenteljünk egy jókora bekezdést az én nagyfiamnak, merthogy őt sem kell ám félteni, ezt már tudhatjátok! A szerelés a vérében van, ha kerék, azt gurítani, ha gomb azt nyomogatni, ha ajtó, azt nyitoganti, ha konnektor, azt piszkálgatni, és ha kapcsoló, azt kapcsolgatni kell, ugye. Ezzel még nem volna szinte semmi gond, csak éppen Monostoriék villanyszerelőpalántája nem kézzel, hanem homlokkal közelíti meg a problémát. Értsd: lazán lefejeli a kapcsolót és marha büszke magára, hogy közben mekkora hatással van a fényerősségre. Az első két próbálkozásnál azt hittem, véletlen, puszilgattam is, nehogy fájjon neki, ahol beütötte a fejét, aztán rá kellett jönnöm, hogy a művelet teljes tudatossággal zajlik. Úgyhogy inkább mindkettőnk fejét fogom, biztos, ami biztos. A következő elfoglaltsága éppen csak egy árnyalatnyit kevésbé ön-, és közveszélyes, de hát részeredményeknek is örülünk, nemde? Még nem sikerült eldöntenünk, hogy melyik oldalt választja, a fogorvosét, vagy a fogát mindenen köszörülő rágcsálóét, hiszen mindkét irányba töretlen az affinitás. Teljes erőbedobással motoszkál az apja szájában, közben pedig szakértő módjára ráncolja a homlokát. Ha így halad és kicsit erősebb less, csont nélkül átrendezi a páciensek ábrázatát, az tuti! Az enyémet már most is kóstolgatja, egy-egy odabújásnak is értelmezhető kezdeményezés során puszta szeretetből állkapcson harap, én pedig eldönthetem, hogy a hajamat szabadítom ki először a karmai közül, vagy az arcomat menekítem mind a hátom és fél foga kíméletlenségétől?

Pár fényképen má rláthattátok, de még nem meséltem róla, hogy az eddig Sári szobájaként aposztrofált helységünk gyerekszobává avanzsált. Pontosan nem emlékszem, úgy egy hónapja láttuk elérkezettnek az időt, hogy összeköltöztessük emberkölykeinket. Fáztam is a következményektől rendesen, mint utóbb kiderült, feleslegesen! Olyannyira jól vettük ezt az akadályt, hogy nem is tudom, miért vártunk rá 9 hónapot? Nemhogy nem kelek többször hozzájuk, de van, hogy kevesebbszer. Csodák csodája, az én zajokra amúgy érzékeny lányom nem ébred fel, ha Bálint sírdogál. Ha mégis (ami nagyon ritka), akkor csak konstatálja, hogy megérkeztem, tehát ellátom az éhes szájat és békésen hortyog tovább. Fordítva picit összetettebb volt a kérdés. Előfordul, hogy Sári is megébred, mert csillapíthatatlan éhség tör rá hajnali fél hatkor (igazából a napi kalóriamennyiséget tekintve nem is értem, egyáltalán hogy bírja ki eddig?). Régebben elrikkantotta magát, hogy Anyaaaaaaaaaaaaa! Namármost, ezt egy mélyen alvó sem hagyná szó nélkül, hát még az én zajokra szintén érzékenynek mondott fiam. Volt is belőle szimultán sírás, de maximum kétszer. Sári megértette, ha kiabál, felébreszti az elemózsiára ácsingózó konkurenciát, és így nem kizárt, hogy várnia kell a megoldásra. Próbáltam rávenni, hogy suttogjon, mert úgyis meghallom a bébiőrön keresztül, de ő sokkal jobbat eszelt ki: a tök sötétben szépen kikászálódik az ágyból, felnyalábolja az odakészített cumit és megjelenik az ágyamnál, hogy itassam meg. Elmondva elég vicces, hiszen már csak egy lépés, hogy kiszolgálja magát és ne háborgassa az én álmomat, de valami miatt neki szüksége van az ilyen jellegű törődésre, én pedig az éjszakai nevelgetés helyett beadom a derekamat, tudván, hogy így hamarabb szabadulok. Bálintom pedig a pirkadatkor zajló busójárásból semmit sem észlel, legalább ő alhat nyugodtan. Álmukban hibátlanul megvannak, ébren viszont kezdődnek a viszályok. Az oly’ sokat emlegetett testvérféltékenység mintapéldája, hogy Sári mindent lemeóz, ami Bálintnál van. Igen ám, de nem csak lemeózza, hanem kisajátítja, nem adná vissza a világért sem. És nem csupán azt, ami a sajátja, hanem a Bálint különbejáratú autói is ide tartoznak. És azt látom, egyre inkább kinyílik az ő csipája is, egy egy gyengédnek aligha nevezhető hajhúzással próbálja érvényesíteni az érdekeit. Én legtöbbször értetlenül állok az események előtt, legjobb tudásom és meggyőződésem szerint igyekszem igazságot tenni, de már látom, hogy ez kemény falat lesz!

Mentsetek meg a hercegnőinváziótól! Könyörgöm! Azt érzem, hogy belefulladunk a hercegnőkínálatba, és egyre kevésbé vagyok ura ennek az óvodáskorban várható szerelemnek, melynek mi annak rendje és módja szerint áldozatul estünk. Hercegnők a falon, az ablakon, a bögrén, az ágyon, a ruhán, a táskán, a bugyin, a biciklin, még a csapból is ők folynak. Nem gyakorló szülőknek bemutatom őket: Walt Disney tiszteletreméltó figuráiról, Hamupipőkéről, Csiperózsikáról, Hófehérkéről és végeláthatatlan hosszú listába szedhető baráti társaságukról, többek között a királyfikról és gonosz mostoháikról beszélek. Nem kell tüzetesen szétnézni a lakásunkban ahhoz, hogy valamelyik jómadárral ne futnánk össze, és hála a játékgyártók leleményességének, még megannyi kacatra tehetnénk szert (és jó eséllyel fogunk is). A legnagyobb fejtörést nem is az irdatlan mennyiségű kacat okozza nekem, sokkal inkább az az egyetlen hercegnős ruha, amin az összes magára valamit adó trónvárományos kisasszony helyet kapott. Ugye ismerős, amikor minden reggel azzal kezdődik, mit is vegyünk fel? Csakhogy nálunk nem az a kérdés, hogy mit, hanem, hogy mit ne? Mert Sári minden áldott nap és éjjel ebben pomopázna, ha tehetné, vagyis ha engedném. Két hónapja örökölte egyik nála idősebb barátnőjétől, és mi percre pontosan azóta hadban állunk az öltözködés terén. Kisebb, nagyobb szünetekkel, persze, már ami az én tűrőképességemet illeti. Mert van olyan, hogy meg sem kottyan, ha két nap egymás után ugyanaz van rajta, de az azért mégiscsak túlzás, hogy nem tudok úgy fotót készíteni, hogy ne a hercegnőcsokor nézzen vissza rám. Ha arra vetemedem, hogy kimosom, akkor hajszárítóval kell rágyorsítanunk a száradási folyamatra, mivelhogy a radiátor késő tavasszal kevésbé játszik. Amíg ringben volt, addig Sára esténként akkurátusan elhelyezte a ruhát a fűtőtesten rábízva ezzel a természetre az öntisztulás folyamatát. Mert a vízfestékfolt elég ritkán szokott csak úgy meleg hatására elpárologni, és eső is kizárólag a legrosszabb esetben fordul elő a lakásban. De oda se neki! Azt várom, mikor adja meg magát a szóban forgó ruhadarab, mert arra végképp nem számíthatok, hogy az elkövetkezendő két évben eme rajongás alábbhagy. Csak azt az egyet sajnálom, hogy nem gumiból van, mert azokat a játékokat Bálint előszeretettel csócsálja, és ez meg is látszik rajtuk, az idő vasfoga egy nokedli hozzá képest!

Ha nem tíz, hanem száz hercegnő lett volna, az én mesém is tovább tartott volna. Itt a vége, fuss el véle!

Ölelés: Bálint, Sári és Dóri

U.I: Hacsak meg nem táltosodom, egyhamar nem teszek olyan könnyelmű kijelentést, hogy egy hét múlva folytatom, maradjunk inkább a havi bontásnál. Csóközön!

0 Comments