2011. június 25. Hej, óvoda, óvoda!


Kedveskéim!


Huss, ismét elröppent egy hónap, telistele élményekkel. És nem csupán élményekkel, de fontosabbnál fontosabb kifejlődött készségekkel, már ami az ifjabbik sarjunkat illeti. Ehavi mérlege szerint 5 és 1/4 foggal büszkélkedhet, és persze állandóan mutogatja őket, mert alig ismeri a mosoly nélküli arckifejezést, ellenállhatatlanul elbűvölő! Állni már korábban megtanult (talán túl korán is, mert akkora hátasokat dobott időnként, hogy zengett tőle a ház), de idő közben az ülés képessége is felkerült a kipipáltak listájára. A kúszás mászássá csiszolódott, a vízszintes mászás pedig már nem is akkora buli, mint a polcra, dobozra, kisszékre, csúszdára, lépcsőre, vagy tulajdonképpen mindegy, csak felfelé lehessen haladni! Hajmeresztő vakmerőséggel veti magát újabb kalandokba, igazi szabadulóművész. Bebizonyította, hogy az autósülés, a babakocsi és az etetőszék sem akadály, már mindenhonnan megszökött, hogy aktuálisak közül mazsolázzak, ma a kanapéról és a hintából ugrott fejest. Ebből 1:1 a föld javára, ugyanis az utóbbinál csodával határos módon elkaptam röptiben. De soha sem érzem azt vele kapcsolatban, hogy nyugodt lehetek a testi épségére leselkedő veszélyek tekintetében, mivel ő az a típus, aki a nem létezőt is felkutatja és naná, hogy kipróbálja! Mit tehet ilyenkor az ember lánya? Gatyafelkötve és jó cserkészhez méltóan mindig résen van. És Bálint eközben a legnagyobb nyugalommal próbálgatja szárnyait, olyan látványosan fejlődik, akár egy gyorsított felvételen. Már 80 cm és 10 kg (hozzáteszem, nem egészen 12 hónapos, legközelebb már az egy szál gyertyás fergetegpartyról is beszámolhatok). Tud tematikusan mutogatni, tapsolni (kézzel és lábbal egyaránt, akár egy kismajom), tud lódobogásul, autóberregésül, pusziul, első, mondhatni tudatos szava a NENE (tiltás Bálintul).

Voltunk óvodalátogatóban, képzeljétek! Meséltem róla, hogy Sári jár napközibe, de minekutána már óvodaérettnek mondható nagylány, elmentünk a nyílt napra. Csak ámult és bámult, a csillivilli tornaterem, a jelekkel felmatricázott szekrények és a színes fogmosópoharak láttán. Aztán egyszer csak kijelentette, hogy ez csodálatos! Hű, mekkorát dobbant a szívem, az első benyomás célba talált, csak így tovább. Annak rendje és módja szerint be is iratkoztunk a hozzánk egy jókora békaugrásnyira található intézménybe, ahol mellesleg az általunk látogatott családi napközi is fellelhető, mi több, meg is jelöltük, hogy a cseresznye jelet választjuk (de mivel erre nem tejedt ki a formanyomtatvány, Sári egész elegánsan odarajzolta a papírra). És vártunk. Bizakodva. Egészen addig, amíg megkaptuk a határozatot, miszerint nem is jó helyen kopogtattunk, hiszen körzetileg egyáltalán nem ide tartozunk (valami ostoba helyrajzi dokumentáció folytán), hanem a hegy tetején (mondanom sem kell, hogy gyalogosan aligha megközelíthető, ebben a kerületben az autó alapkritériumank számít, ugye) lévő, ám becsületére legyen mondva mesés környezetben épült oviba. Fellebbezésnek van ugyan helye, ám a pattogás nem biztos, hogy célravezető. Úgyhogy addig is, amíg kérvényeztük a döntés újragondolását, biztos, ami biztos alapon beirattuk Sárit oda, ahova egyelőre felvették. Azt gondoltam, az iskolaválasztás lesz az első fejtörést okozó mérföldkő, már ami a szocializációt illeti, de tévedtem. Nyakig benne vagyunk. De elkeseredésre végképp semmi okunk, hiszen egészen biztos, jó helye lesz, az pedig idővel elválik, hogy mennyire szerethető ez a hely?

Család békésen heverészik az elsötétített szobában, egyik falon fény, színes képkockák váltogatják egymást. Egy hangtalan, ám annál forróbb masinából villannak elő. Apa, vagy Anya buzgón teker, miközben átéléssel mesél. Ismerős? Nem, nem szobabiciklizünk tévézés közben, hanem diafilmet názünk éppen! Roppant jó móka, mindannyian szeretjük. Nekünk a gyerekkorunkat idézi, Sárinak izgalmas és megnyugtató (egy éve még arról számoltam be, hogy a gardróbszekrény legmélyebb bugyrába voltunk kénytelenek száműzni a rémisztő vetítőt), mára már jóbarát lett, ontja a csodaszép meséket, egészen addig, amíg Bálint darabjaira nem szedi. Merthogy nagy előszeretettel mókolja, úgyhogy inkább akkor kerítünk sort eme foglalatosságra, amikor a főgépzész álomba szenderült.

Ha nyár, akkor nyaralás! Khm, nyaralások. Mert menni kell, hiszen emberkölykeink ebben is ránk ütöttek, nincs tétlenkedés! Úgy tábláztuk be a jó időt ígérő hónapokat, hogy mindig jusson valami emlékezetes és élvezetes. Az elsőn már túl is vagyunk, idén azt az elvet követjük, hogy hosszú hétvégék és két óránál nem távolabbi autókázásnyira. Elsőként a Káli medencébe látogattunk, és olyannak sikerült, ahogy megálmodtuk. Varázslatos környezetben, kedves pajtásokkal, izgalmas programokkal, mint a kompozás (Sári ugyan hiányolta az evezőket, de felvilágosítottuk, hogy nem gályára váltottunk belépőt), lovaglás, sárkányeregetés, no és játszás kifulladásig. Bálint és a gyep valahogy azonban nem kötöttek életre szóló barátságot, mert a kánikulára való tekintettel mindennemű lábbeli és hosszú ruházat nélkül kellett abszolválni a távolságokat négykézláb (kivétel, ha van kéznél kapaszkodó, netán mobil biztonság, értsd. valamely felmenő jobb és bal mutatóujja-) márpedig ily’ módon a fű bizony csikiz. Olyan édesen szambázott a földön, tenyérrel tapogatózott, de térddel még véletlen sem érintette a felületet, lábujjhegyen egyensúlyozott, akár Maugli a Dzsungel Könyvében. Ha kitévedt a kőre, ott meg csonkosra reszelte a lábkörmeit, juszt sem maradt volna a takarón, amit békés heverészés céljából neki helyeztünk el a kertben. A kismedencébe viszont szemrebbenés nélkül bemasírozott, hozzéteszem, ruhástól. Embertpróbáló feladat lehámozni a csatakos ancúgot egy sajkukac kölyökről, de hát milyen unalmas perceket úsztunk meg így? Ez még csak hagyján, hiszen a víz tiszta, de volt itt ennél pikánsabb eset is. A homokozás is nagy kedvenc, és mivel még mindig a nyárnál tartunk, annak elmaradhatatlan kelléke a fényvédő krém. Vázolom a szituációt: mielőtt kimentünk a szabadba, mindenkit alaposan bemázoltamés és irány a játszótér, azon belül is a homokozó. Hűbele Bálint a nagy sietségben laza kaszkadőrös bukfenccel érzekzett a tett helyszínére, egyszeriben panírozott gézengúzzá változott. Akkor már inkább a fürdés, még ha ruhástól is… Mindennel együtt csodásan éreztük magunkat, alig várjuk a folytatást, annál is inkább, mert Sári még napokokal hazaérkezésünk után is neheztelt, amiatt, hogy nem maradtunk még, még, még!

Aranyhaj után szabadon most Sári is kijelentette, hogy felejtsük el a hajvágást, neki is derékig érő lobonca lesz. Kétségkívül gyönyörű haja van, és becsületére legyen mondva, soha nem vernyákolt hajmosáskor (a szárítás már keményebb dió), úgyhogy most frizurázunk. A csat már csak néha jöhet szóba, a copf nem menő, a hajpánt zavarja, de segédeszköz nélkül meg csak tippelni lehet, hogy a feje melyik oldalán lehet az arca? De hiszen Aranyhaj is hercegnő, mi sem egyszerűbb, mint hercegnős sérót varázsolni Sárinak is? Én gyerekkoromban max. 4 centis hajammal saját kisöcsémre (aki mellesleg akkor még nem is élt) hasonlítottam, de szerencsére a fonás valahogy kódolva vagyon a leánygyermekekben, úgyhogy nem maradok szégyenben, ha megrendeli a hercegnős megjelenést. Nagyon édesen néz ki, mi több, moccanás nélkül tűri a procedúrát. Ja, a hercegnőkről még csak annyit, hogy a lavinát elindító ruha még mindig mindent visz, hiába a váltáskollekció, reggelente tisztogatjuk, szárogatjuk, fő, hogy viselni lehet. Három hónapos kemény kiképzés után is egyben van (de meddig, könyörgöm?) Sárikám pedig rendületlenül hordja, meggyőződése, hogy annyira szép! Úgy érzem, mindent megpróbáltam. Kedvesen, viccesen, fenyegetően, türelmetlenül, esedezve, megértően igyekeztem rávenni, hogy elég egy héten egyszer abban pompázni, de hiába, a lányom hajthatatlan. A kabalaruhával kel, azzal fekszik, én pedig előbb fogok rózsát szüretelni, mint a szóbanforgó textildarabot a szekrényben látni. De elengedtem, már nem célom, hogy lebeszéljem róla. Attól nem kell tartanom, hogy kihízza, talán majd akkor nem érzi magát annyira szépnek, amikor lefeslik róla…

Hogy mekkora hiányosságot fedeztem fel! Hiszen nem is meséltem, hogy Sári nagylányosan WC-zik, sutba veled, pelenka! Ez az áttörés nem most volt, már egy negyed éve tart, és roppant mód büszkék vagyunk rá. Igaz, hogy kellett hozzá egy kis anyai szigor, és épkézláb magyarázat, miszerint ekkora gyerekeknek már kimerült a peluskészlete. Persze nem maradt el a sírás, és érvelés, de hát ez a dolga, ugyebár. Nekem pedig jutott a nehezebb feladat: nem megszánni, hanem bátorítani, ha pedig hiba csúszott a gépezetbe (ez ritka, mint a fehér holló, szerencsére), akkor még véletlen sem megdorgálni, mert ez a szobatisztaságra szoktatás amolyan pengeélem keringőzés! Ja, és ma először kijelentette, hogy már éjszakára sincs szüksége pelenkára, vajon reggel mi vár ránk? Erről majd a következőkben beszámolok.


Addig is puszilunk!
Posted on 26 Jun 2011 by Dóra

<< Previous 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99 100 101 102 103 104 105 106 107 108 109 110 111 112 113 114 115 116 117 118 119 120 121 122 123 124 125 126 127 128 129 130 131 132 133 134 135 136 137 Next >>

Content Management Powered by CuteNews