Sziasztok!


Édesen hömpölygő mindennapi árral elragadtatott korszakomon túl is van ám mesélnivalóm. Tény, hogy a mindent feljegyző íródeák mivoltom valahol legbelül alussza az igazak álmát, meglehetősen régen nem találkoztunk... Hónapokon keresztül türelmesen vártam, hogy tajtékozva előtör, és billentyűzet elsöprően megmondja a tutit, de hiába. Köszöni szépen, inkább hallgatásba burkolózik. Sebaj, azért én vérem sem vált vízzé, elővettem az esetenként sztorizós énemet és szemezgetek az elmúlt bő fél év történéseiből (kronológiai sorrendre való tekintet nélkül), aztán lesz, ami lesz.

Nem első ízben olvashatjátok tőlem, hogy digitális zsibvásárra hajazó felszereléseinknek és az őket övező érdeklődésnek köszönhetően Sári is és Bálint is könnyedén elbánnak a különféle szórakoztató egységekkel. Igen ám, de azt azért mégsem gondoltam volna, hogy nekünk, embereknek is kell jelszó a belépéshez. Pedig de! Az én nagyfiam vezette be azon imádnivaló szokását, hogy csupán akkor hajlandó akár a füle botját is mozgatni egy-egy kérésemre, ha bemondom a jelszót. Az ő esetében ez nemes egyszerűséggel: SZERETLEK BÁLINT! Nem egyszer, nem kétszer, sokszor. Öleléssel. Kicsikarja Sáritól is, ha meg kell engednie neki, hogy az ő oldalán szálljon ki az autóból, bezsebeli tőlem is, ha rá kívánom venni, hogy fújja ki az orrát, Apától is, ha vissza szándékszik kapni a telefonját és így tovább. De saját fegyverével mi is remekjól operálunk, úgyhogy a család többi tagja is bőven lubickolhat a verbális és fizikális szeretetmegnyilvánulásokban: SZERETLEK SÁRI, SZERETLEK ANYA, SZERETLEK APA! Ha tudnátok, milyen finom?!?

De ha már a fegyvereknél tartunk, álljunk is meg egy szóra...

Egészen eddig meg voltam győződve róla, hogy minimum fodrász lesz a fiam, de kezdem azt hinni, hogy harcos katonát dédelgetek az otthonomban. Valami rejtélyes oknál fogva Bálint vonzódik a fegyverekhez. Pontosabban megfogalmazva mindenből fegyvert eszkábál, és a kifliből pisztolyt manőver ebből a legártatlanabb. Van szívószáldárda, hajszárítórevolver, botpuska, szivacsbárd és vajazó helyett bozótvágó kés. Ez a szenvedély valami olyasmi lehet, mint az, hogy félévesen a semmiből kezdett el burrogtatva autót tologatni. Mert akkor még csak egy szem autóval büszkélkedhettünk. Vajon fogantatáskor kódolják ezt a férfiembergyermekekben? Mert azóta tettem olyat, amit hajadon koromban összeszűkült tekintettel elítéltem volna: pénzért vásároltam játékfegyvert Bálintomnak. Mentségemre legyen mondva, hogy szivacskardot vettem az ennél sokkal veszélyesebb botgyűjtemény helyett, de akkor is!

Ezzel szemben ott van Sárikám, aki a minimum masnis, csillogós, rózsaszín és fodros mütyürkékért rajong. És persze gyűjti is őket. Bármikor, bárhova indulunk (akár a szomszédba játszani, vagy egy hétre a nagymamához, teljesen mindegy), a készlet állandó. Egy ménesre való ló, ékszerek, kencék, színezők és tenyérben elférő, könnyen elveszíthető, ám annál értékesebb apróságok. Anya legyen a talpán, aki mindent, hiánytalanul és sértetlenül hazáig egyensúlyoz! A minap Sári fejébe vette, hogy divattervező lesz. Ez egyáltalán nem áll távol tőle, a korábbi festőnövendék szárnypróbálgatásait tekintetbe véve. Olyan habos-babos királylányruhákat rittyent seperc alatt a papírra, hogy csak úgy lesünk. A januári fotóalbumunkat a jelenleg rendelkezésünkre álló skiccmennyiség egy töredékének dedikáltam, megőrzöm az utókornak a fiatal művésznő alkotásait. Évek múlva lehet rájuk licitálni!!!

Innen folytatom...

0 Comments