Kedveseim!

Olyannyira csodásan kimerítő volt ez a nyár, különösen az augusztus, hogy most rakom össze darabjaimat, kénytelen vagyok, hiszen irány az ovi!!! No, de erről később, most jöjjön a nyaralás.

Korábban írtó nagyképűen hangzott, amikor hallottam gyakorló szülőktől, ha nyaralni szeretnénk, és netán pihenni is, akkor inkább passzoljuk le a gyerekeket és csak utána kerekedjünk fel. Mi lehetne annál kerekebb, mint amikor együtt a család és nagybetűkkel ÜDÜLÜNK? Ki gondolta volna, hogy az üdülés családi felállásban elég tág értelmet nyer, de hát ezt is volt szerencsénk megtapasztalni.

Sokfelé és sok gyerekes családdal utaztunk az elmúlt hónapban (előfordultunk Gyékényesen, Egerszalókon, Keszthelyen) de hogy pihenni egy dekát sem sikerült, annyi szent. Legalábbis nekünk felnőtteknek. Mert az emberkölykeink bárhol és bármikor kidőltek, ha úgy tartotta kedvük (bár napi szinten fogyaszthattak valami számomra ismeretlen eredetű turbósítót, ezt azért hozzáteszem). Saját bőrünkön éreztük, hogy egy marék lepkével sokkal könnyebb elbánni, mint egy féltucat, megannyi ingernek kitett gyermeki lélekkel. Az alapfelállás úgy nézett ki, hogy az ötéves kort meg nem haladó egyének száma megegyezett a felnőttek számával, ergo mindannyiunkra jutott minimum egy, csibészségre igen hajlamos fiatalkorú. Aztán persze, amikor kiderült, hogy csupán az úszni még nem tudók biztonságát szolgáló felszereléseket hagytuk itthon (miért is ne, hiszen fürdőhelyre érkeztünk volna), akkor fejvakarás, apukák elsiettek pótolni a tátongó űrt, akkor hopp, borultak az életkorbéli arányok, az ám a nehezített pálya! De hihetetlenül jó volt, hogy mindenki figyelt a máséra is, ha éppen szomszédoltak és ott éreztek csillapíthatatlan játszásvágyat, vagy netán szomjúságot, eszük ágában sem volt hazarohanni (egymás melletti apartmanokról beszélünk) a vér szerinti felmenőikhez, hiszen a szeretetteljes kiszolgálás egy házszámmal odébb is kijárt nekik, és a gyerektársaság csupán felár nélküli pluszszolgáltatás volt. Gondunk kizárólag arra volt, hogy a frissen beszerzett úszós szerkókat (fürdőbugyi, karúszó és társai) mindig magunknál tartsuk, mert a lubickolás kifulladásig jelentette a fő attrakciót. Az evés félpanziós ellátás mellett is elég kaotikusan zajlott, hiszen a gyerekek a bőség zavarában inkább a jutalomfagyira tették le a voksukat, és a türelmük is annak olvadásával egyenes arányban fogyott. Szóval, ha sikerült hatfelé figyelvén maximum öt és fél perc alatt teleenned magad, akkor ügyesnek számítottál, ha pedig nem, ezt hívták ’így jártál’ kategóriának. De valahogy minden este eljött az a pillanat, amikor az összes kis zsivány egyenletes szuszogásban tört ki saját párnácskáján, ekkor kezdődött csak a habzsi-dőzsi kaszinóélet! Kártya, rágcsa, rozéfröccs, jeges koktél, gigászi olajbogyók és dumaparti hajnalig. Utána expressz gyorsaságú alvás és másnap kezdődött minden elölről. Tényleg nagyon élveztük, épp csak a nyaralás végén a szemünk alatt tátongó karikákat volt egy picit nehéz kimagyarázni. Hát mi ez, ha nem nagyképűség?

A mi saját gyerekeinkre iszonyatosan jó hatással volt a kommunában élés, Sári kinyílt, sokkal társaságibb lett, megtanult rollerezni is, Bálint pedig imádta, hogy a nap bármely szakaszában ehet valamit, és minekutána még mindig nem jár 100%-osan önállóan, mindig talált magának egy legalább félig szabad mutatóujjat, melyet, és annak tulajdonosát boldogan magával cipelhette az általa kiszemelt célállomásra. Ez sokszor Apa autója volt, mert ha valaki vezetni tud, az már csak menő lehet, akár 13 hónaposan is. Egyébként meglehetősen akaratos, ha valamit tiltunk, rögtön dobja hasra magát és kopogtatja a fejével a földet. Borzalmas, nem tudom, honnan az ötlet, mert Sárinak összesen három ilyen hisztis esetéről tudok beszámolni, de Bálint akkor még csak pocaklakó volt. Emellett olyan ügyes nagyfiú, hogy segít teregetni, akkurátusan felteszi a zoknikat a szárítóra, aztán egyszer csak gondol egyet és (ő tuti biztos elsőként állt sorba ott, ahol a csintalanságot osztogatták) elkezdi lerántani és a teraszról ledobálni a ruhákat. Én pedig győzöm minimalizálni a károkat, és valami mással lekötni, hogy közben megússzam a púpokat a homlokán. Addig rendben van, hogy második gyerek, és kell, hogy tudjon újat mutatni, de azt magyarázza meg nekem valaki, hogy miért érzi szükségét annak, hogy szeretetteli odabújás megkoronázásaként egy jókorát harapjon az ember lányába? Eddig azt hittem, csak a hajhúzás a specialitása, de most már (csekély büszkeséggel ugyan) bővíthetem a számláját. Hallottam egy bölcsességet, nem pontos az idézet, de olykor vígasztaló: szeresd a gyerekeidet olyannak, amilyenek és olyanná válnak, amilyennek szereted őket… Hát lehet őket, nem szeretni? Még szerencse, hogy ilyen opciót nem dobott a gép!

És most jöhet egy kis torokszorító óvoda. Merthogy az óvoda mindenki számára egy picit torokszorító: a gyereknek azért, mert csupa ismeretlen újdonság, amivel együtt járnak az elvárások, a szülőnek azért, mert mindezt úgy kell végigasszisztálnia, hogy félelmeit lelkének legmélyebb bugyrában elrejtve kell támogatnia a csöpp, oviba induló lurkóját, hiteles, laza vidámsággal övezni az egész misztikumot. Ebben a csizmában járunk ám mi is, ma volt az első napunk az óvodában. Úgy hittem, teljes készültséggel futunk neki eme akadálynak, résztvettünk a szülői értekezleten, az ismerkedős napon, és kezdtük volna a beszoktatást. Igen ám, de nem gondoltuk, hogy itt ezzel a lendülettel be is fejezzük. Történt ugyanis, hogy benti cipővel, váltóruhával, orvosi igazolással és egy jó nagy adag jókedvvel felvértezve megérkeztünk a tett helyszínére, ahol a nem mellesleg NAGYON szimpatikus óvónéni közölte, hogy gyerekek BE, szülők KI (=értesd kapun kívülre), ha oltári nagy a baj, telefonálnak, de úgysem lesz semmi. És lőn. Én nem akartam elhinni, gyorsan elhadartam Sárinak, hogy borult a terv, nem mehetek be vele, de bízzon bennem, jövök érte. Khm-khm, ugye érzitek, hogy oly’ jól begyakorolt laza vidámságom sokkal inkább ’hogyfogjukezttúlélni’ kétségbeesésbe csapott át, de mit volt, mit tenni? Lerágtam a körmeimet az autóban, majd tényleg eljöttem. Egész délelőtt másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy az őzike csoport mind egy szálig zokog, már az óvó néni is pánikol, rémálom és kész káosz! Tényleg volt olyan gyerek, aki ott reggel keservesen siratta az édesanyját, Sárikám meglepődött ugyan, de szemmel láthatóan nem keseredett el végzetesen. Azt azért mégsem gondoltam volna, hogy az én Nagylányom azzal ugrik a nyakamba, holnaptól inkább hozzuk be az alvós takarót, hiszen ő még maradna, ki is választotta a szivecskés (merthogy ez a jele) kiságyat magának. BAMMM! Zuhant egy óriási szikla a szívemről, helyben elhittem, hogy a fülig érő száj nem csak színjáték. Persze most azért még hangyányit szorongok, hogy vajon holnap is akkora svunggal indul-e oviba, mint ma, de eddig minden jel arra utal. A történet eddig happy end-es, úgyhogy szélsebesen abba is hagyom a csúcson!

Szeretettel ölel: Bálint, Sári és Dóri

ui. szolgálati közlemény: cserebogarak menüpontunk immár családunk minden tagját tartalmazza, hasonlítgassatok kedvetekre!

0 Comments