Kedveseim!

Mondhatnám azt is, hogy a két gyerek miatti bokros teendőim nem tették eddig lehetővé, hogy megosszam Veletek mindennapjaink csodáit, viszont ennél én sokkal érdekesebb kifogást eszeltem ki, de erről majd később. Addig inkább tündérmesébe kalauzollak Benneteket. Hol volt, hol nem volt… létrejött egyszer (pontosan négy évvel ezelőtt) egy boldog kis családkezdemény, ahova Sári érkezésével beköszöntött a rózsaszín köd. A történetnek egészen mostanáig tartó fonalát ismerhetitek, amikoris Bálint születése tette teljessé a boldogságunkat. És teszi az óta is. Képzeljétek, olyan angyalkáink vannak, hogy álmunkban sem gondoltuk volna! Ötletek teljes arzenáljával vérteztük fel magunkat az esedékes testvérféltékenység kivédésére, és itt állunk karba tett kézzel, mert Sára olyan szeretettel veszi körül a testvérét, hogy erre aztán tényleg senki nem volt felkészülve. Ha Bálintunk sír, rögtön rohan, hogy vígasztaljuk meg, simogatja, rajzol neki (és a remkművet Bálint arcától nem egészen egy centire lobogtatja, ügyet sem vetve rá, hogy ő esetleg éppen aludna), ápolja a köldökét, játék közben is spontán eszébe jut, hogy ellenőrizze, nem szökött-e meg a kiságyból, amíg nem figyeltünk? És ez garantáltan nem tanult viselkedés, az a csodálatra méltó benne, hogy ösztönös. Azt gondolom, ehhez tényleg kell az is, hogy Sári egy percig sincs félreállítva, mindenben részt vesz, ő is ugyanazt a masszázsolajat használja, megkóstolhatja az anyatejet (elég vicces, amikor mindkét gyönyörűségem egyszerre csüng rajtam a szó legszorosabb értelmében), kiválaszthatja a pelenkát, szóval csupa felelősségteljes döntést hoz, miközben Ádám babája is szolgálatban van, őt böfizteti naphosszat. Olyan édesen sertepertél, hogy nem győzök betelni vele! Bálint pedig a másik tündérkezdemény, végtelenül toleráns, egyetlen dologban nem ismer tréfát és az az evés. Ha úgy dönt, hogy eljött az ideje, akkor nincs helye laca-facának. Ez a kedvenc foglalkozása, amikor ébren van, nem is vesztegeti mással az idejét, mint a bendőjét tömi. Az adagokból ítélve nem kell félteni az étvágyát, egyedül arra kell figyelnem, hogy ki ne fogyjunk a munícióból. Közel három hetesen már fél kilót szedett magára, azt mondták, szépen dagad, akár a tüdő a fazékból. Én inkább úgy látom, hogy elindult ő is a hörcsögösödés felé, csak úgy, mint a nővérkéje annakidején.

Meg kell hagyni, a másodszülöttek sorsa valóban sokkal ’sanyarúbb’, mert ugyan a szeretet hatványozódik (és ezzel egyenes arányban a kiosztott puszik száma is ugrásszerűen megnövekszik) egész egyszerűen oszlik a figyelem, fizikailag nincs idő annyi kényeztetésre, mi több, nekik a nyugalom fogalma egész másban merül ki, mint a nagyobbaknak. Ez a mi esetünkre lefordítva annyit jelent, hogy Bálint akkor is édesdeden szunyókál, ha Sári visongva artistázik tőle pár méterre, és zavartalanul szopizik, miközben anya cigánykerekezik vele a karjában. Persze, hogy az ember lánya törekszik a legjobbat nyújtani csöppségeinek, úgyhogy kevés olyan dolog van, amire ne lennék képes a kedvükért. Például az is teljesen természetes, hogy a reggeli fogmosásomra délután kettőkor tudok sort keríteni. Igen ám, de (és itt a kifogás helye) a szervezetem múlt héten úgy döntött úgy, hogy gyusziba küldi a vakbelemet (hivatalos nevén coecum, ejtsd cőkum), miért is ne műtessem meg magam két héten belül még egyszer? Csütörtökön még semmi, aztán szombat délután már mindenen túl voltam. Enyhén szólva nehéz volt megemésztenem a déjá vue érzést, de mit volt mit tenni? Minden bizonnyal a család felbecsülhetetlen szeretete (és nem utolsó sorban tejbegríz kinézetű krumplipüré meg a krumplipüré ízű tejbegríz) megtette a hatását, úgyanis egy háromnapos, sétagaloppnak aligha nevezhető kitérő után ismét itt vagyunk, és teljes mellbedobással élvezzük az életet.

Ölelés: Sári, Bálint és Dóri

0 Comments