Kedveseim!


A múlt héten végérvényesen megerősítést nyert bennem az érzés, hogy mennyire burokban élünk, és ez valójában milyen jó dolog! Beszerveztem egy intézkedős hetet, amikor Sárikám családi felügyelettel (többé-kevésbé, de erről majd később) otthon virgonckodott, én pedig külön utakon jártam. Azazhogy leggyakrabban kóvályogtam, mert azt vettem észre, hogy már nem zsigerből szállok át a kék metróról a pirosra, bizony követnem kell a nyilacskákat. De még ha csak a nyilacskák volnának! Hiszen ott az a rengeteg (számomra ismeretlen együttesekkel teli) zenei plakát, hivogató mozihirdetés, űrlénynek álcázott tinédzser, arról nem is beszélve, hogy a kedvenc erdei gyümölcsös péksütimet már rég nem készítik, szóval kész káosz. A mi világunk puha lassúsága szöges ellentétben áll mindazzal a zsizsgéssel, amit a külvilág magában hordoz. Őszintén ijesztő volt belecsöppenni, és realizálni, hogy bizony jócskán eltávolodtunk! Bő két év telt el azóta, hogy kimaradok a felnőttek világának versenyfutásából, és ahogy a helyzet kinéz, lesz ez még ennyi. El tudjátok képzelni milyen jó dolog újra és újra átszámolni a kő-, és tobozkészletünket? Meg ugye meglesni a rigókat, sorba állítani a hangyákat és locsolgatni a koktélparadicsomokat. Mert akárhogy is vesszük, ezek az igazán fontos teendőink. Ja, és a vég nélküli hintázás a saját kerti játszóterünkön! A tőzsdeindexek pedig variálhatnak kedvükre nélkülünk…

Víziszony ide, visítós fürdés oda, szombaton gondoltunk egyet és felkerekedtünk Káposztásmegyer hírhedt vízi vidámparkjába. Picit rezgett a léc az elején, ugyanis Sári ruhástól ment volna a hullámmedencébe, hosszas és lelményes rábeszélés eredményeként hajlandó volt megszabadulni a göncöktől (a fürdőbugyit felimádkozni rá újabb verejtékes negyed óra volt), de utána, akár egy született sellőlány ficánkolt a habokban. Ezúttal örömében visított, mi pedig szívből ujjongtunk, hogy mégsem olyan mélyen gyökerezik ez az ellenállás. Pedig szegénykém kapott hideget-meleget: elmerült, ivott, prüszkölt, mégis pozitív elményként emlegeti az uszodát. Olyannyira, hogy csaknem megvártuk, hogy leeresszék a medencékből a vizet, mire sikerült hazaindulnunk.

Azt érzem, hogy egy hullámvölgyön vagyunk túl, ugyanis Sárikámnak pár napja elég szomorkodósan, szorongósan telt. Mindannyiunkat borzalmasan megviselt, amikor láttuk, hogy kedvetlen, kimozdíthatatlan, sírós, ezért minden eszközzel próbáltunk magyarázatot és főleg kiutat találni a bajra. Heroikus (értsd SEMMI sírás) rutinvérvizsgálat után rá kellett jönnünk, hogy nem szervi, sokkal inkább lelki oka volt a problémának. A félelem, mint olyan most nem főszereplő, és a hiszti is csak fáradtság miatt jön elő nagy néha. Viszont, ha kedvenc tevékenységeit is elutasítja, az mélyen elgondolkodtató. Volt benne egy adag abból, hogy mégiscsak nehezen engedi el a jól megszokott környezetét, bármennyire is úgy tűnt, hogy a költözés meg sem kottyant neki. De még mennyire megkottyant! Képzeljétek, elmentünk a régi játszóra, ahol azelőtt délelőtt és délután is kalandoztunk. Már napokkal előre beszéltünk róla, hogy ki lesz ott, úgy tűnt, nagy élmény lesz visszatérni. Úton odafelé egyszer csak elkezdte mondani, hogy forduljunk vissza, csakhogy én már akkor hajthatatlan voltam. Diadalmasan be is gördültünk a helyszínre, jöttek a régi pajtások üdvözölni, nagyon aranyosak voltak, csakhogy Sárám minduntalan azt ismételte, hogy ’hazamegyünk’ és egy tapodtat sem moccant a babakocsiból. Az összes csillag és bolygó lent hevert ígéretképpen a homokozóban, mégis ő nyert, az lett a vége, hogy térültünk és fordultunk. Akkor dühített a dolog, de később rájöttem, hogy ez neki rettenetes törés lehetetett, ha így reagált. Utána jó darabig nem is volt hajlandó sehova se menni, időnek kellett eltelni ahhoz, hogy egyáltalán a szomszéd gyerekekhez átmerészkedjünk pancsolni. Ezzel ellentétben olyan eset is volt, hogy pereputtyostól mentünk a fogorvoshoz (ahol hozzáteszem, tündérien viselkedett), ugyanis minden áron el akart kísérni, hiába játszott volna vele itthon a Mama és Apa is. Azóta megint kiegyensúlyozottabb és sokkal nyitottabb, amihez kellett extra adag türelem, igényeinek tiszteletben tartása és ha még fokozható, végtelen szeretet (szüntelen megerősítéssel) és nagyon fontos, Maszkabál-nézés végtelenített DVD-n terápiás jelleggel. Persze korántsem állíthatom, hogy teljesen lecsengett, mégis bizakodó vagyok. Eddig is tudtam (de most aztán pláne), hogy egy igen érzékeny Csillagvirágszállal áldott meg bennünket a sors, aki csodákra képes, ha úgy bánunk vele.

Ölelés: Sári és Dóri

0 Comments