Drágaságok!

Nem jó szívvel mesélek erről, de bizony úgy fest a dolog, hogy Sárikámnak heveny dokikerülő kórsága van kialakulóban. Az elmúlt 19 hónap alatt tulajdonképpen a kötelező látogatásokon felül igazán kevésszer tettük tiszteletünket kórházban, leszámítva az első két ott töltött hetet, ugye. Igen ám, de egy bizonyos számú, szúrással egybekötött körzetiorvosi rendelős élmény bőven elég volt ahhoz, hogy az én éleseszű lányom összekapcsolja a fehéren virító ágyat a meneküléssel. Történt ugyanis, hogy egy ártatlannak ígérkező cipővásárlás eredményeképpen az ortopéd bácsi rendelőjében kötöttünk ki, aztán ripsz-ropsz telekönnyeztük a padlóját és már ott sem voltunk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy csupán pár nappal azelőtt éltük túl a dupla oltás okozta megrázkódtatásokat, így nem is volt annyira váratlan Sárahőscincér reakciója, amikor megpillantotta azt a bizonyos vizsgálóasztalt a szobában. Nyomban rázendített az ’ODAODAAAAAAAAAAA!’ (=ezzel együtt hevesen mutogatott az ajtó felé) varázsnótára, oly’ hangosan, hogy egyszerűen nem tudtam túlkiabálni, pedig próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez tényleg nem fáj. Hasztalan, Sárikám egészen addig vígasztalhatatlanul hüppögött, amíg tényleg be nem csuktuk kívülről az ajtót. Pedig annyiból állt a vizsgálat, hogy mezítláb kellett sétálnia, amit végül így, vagy úgy ki is viteleztünk. Amikor aztán kipenderültünk az ajtón, és mondtam, hogy kész, még fél óráig hitetlenkedve hadonászott a kezével és ismételgette, hogy kész, nincs. A szeme sarkában még csillogott ugyan a könny, de olyan megkönnyebülés látszott az arcán, hogy össze-vissza puszilgattuk. Ja, és csak annyi szaktanácsot kaptunk, hogy az anyai ágról beszerzett lúdtalpas génjeit igyekezzünk a megfelelő lábbelivel kordában tartani...

Pedig a magpróbáltatásoknak még sajnos nincs vége, ugyanis az oltási kiskönyvben még azért pár rubrika üresen virít. Az egészben talán nem is a szúrás pillanata a legrosszabb, sokkal inkább az előtte kötelező vetkőzés, lefekvés, és az ezzel együtt járó őszinte félelem és az ’ANYASEGÍÍÍÍTS!!!’ tekintet. Ilyenkor, megszakad a szívem! Pedig láttam már, hogy lehet ezt a manővert anya ölében is mesemondás közben végrehajtani, de valahogy a mi doktor bácsink ennél konzervatívabb... Azért remélem, hogy az idő múlásával Sárikámban is kialakul egyfajta immunitás, hiszen végeredményben orvos családban cseperedik.

Képzeljétek, van biggink. Na, találjátok ki, mi lehet az? Nem könnyű? Jó, elmesélem. Az úgy volt, hogy babalátogatós apropóból beszerző körúton voltunk éppen, amikor Sárám megpillantotta a sarokban árválkodó (nem utolsó sorban) Micimackós motívumokkal tarkított, almazöld bilit. Oldalazva megközelítette, ráhuppant és kijelentette, hogy ’ka-ka’ (már megint itt tartunk, nagyon úgy tűnik, a freudi pszichoanalízis szerint beléptünk az anális korszakba). Akkor úgy gondoltam, ez jelent valamit, annál is inkább, mert nem emlékszem, látott-e az én lányom valaha is úgy bilit, hogy valaki elmondta volna neki, mire is való az? Megvettük. Nem meggyőződésből, inkább kíváncsiságból. Azóta sokszor előkerül, természetesen az összes baba próbálta már, sőt Sára is gyakran elücsörög rajta, persze kizárólag pelenkában, biztos ami biztos. Bilipajti, alias biggi, ahogy Sári nevezi egyelőre még szűznek mondható, pedig fertőtlenítéskor kiderült, hogy még zenél is. Úgy látszik, a gyanútlan szülőknek manapság már mezei bébivécét vásárolni sem olyan egyszerű...

Puszilunk!

0 Comments