Drágaságok!

A szüleimet napjában minimum tízezerszer vagyok kénytelen felmosni, mert Sárikám pillanatok alatt leveszi őket a lábáról. Olyan bájosan tudja szólongatni a Nagyszüleit, ahogy arra senki más nem képes. És, mivel látja az olvadozó tekinteteket, rendszeresen ismételgeti is. Reggel felteszi a lemezt és Anyukám menthetetlenül elérzékenyül (hozzáteszem, én is ). Kevés olyan dologról számolhatok be, amit nem ér el ezzel az ellenállhatatlan kedvességgel, még azt is elnézzük neki, hogy szétszórja a babszemeket a lakásban. Jó, jó, ebben is én volnék a ludas, ugyanis beszereztem neki 2 kg szárababot, plusz egy elengedhetetlen edénykészletet hozzá és mindamellett, hogy hosszú percekig élvezettel kanalazza, kevergeti, adagolja, főzöcskéz vele, (olyan ez, mint a homokozás, csakhogy azt mégsem lehet a lakásban művelni!), kedvező hatással bír az idegrendszerére. Nem úgy a mienkre, mivelhogy igen gyakran mellémegy. De ez sem számít! Tuti, hogy karácsonyig fugunk még jócskán (itteni hivatalos megnevezésén) paszullyal találkozni, de utána majd úgyis jön a tűlevélvadászat, nem igaz? De az még odébb van. Itt most igazi reformfőzés zajlik, kérem szépen! Ráadásul a szoba közepén: kézzel, lábbal, ahogy jólesik. Akár egy igazi Hamupipőke a köleskását: válogatja türelmesen, hogy aztán jól megérdemelten elmehessen a bálba, persze gondos rákészülés után, de erről két bekezdéssel később. Azon szoktunk versengeni, kinek ragad több fuszulyka (ha úgy tetszik) a lábujjai közé. Sárikám egyszer-egyszer gondol egyet, beleül a tálba, hogy a pelenkájába is jusson belőle bőven. Néha óvatosan megkóstolja, hátha már finomabb, de ha így folytatjuk, aligha lesz ebből valaha is ehető sólet!

Úgy látszik, a mi esetünkben az etetés sokkal előbbrevaló magánál az evésnél. Sára ugyanis rendszeresen ellenőrzi, hogy a kutya tálja kiürült-e, meg lehet dícsérni, vagy szóljunk a gazdinak, hogy búsulhat, mert a kedvence válogat. A virágokat is változatlan lelkesedéssel locsolgatjuk, és mivel itt igazi pipik nincsenek, szert tettem egy komoly létszámú játékfarmra. Minden valamire való háziállat képviselteti magát, akad itt liba, nyuszi, malac, boci, ló, kacsa, amit csak a könyvekben (és szerencsésebb esetben élőben) már láthattunk. Ott sorakoznak az asztalon, és ahányszor mi eszünk, tuti, nekik is csurran-cseppen egy-két finom falat. Ha Lizzy már telerakta a bendőjét, a maroknyi, ám élethű kis jószágok akkor is jámboran várják a sorukat. Este szépen megfürdetjük őket, úgyhogy igazán jó dolguk van, hiszen Sárám nagy odafigyeléssel gondozza és szükség esetén gyógyítja őket. Ha valamelyikük leesik, a reakció egy sajnálkozó 'bí-bí', egy puszi, egy simi és már nem is fáj. A doktorosdi roppant mód leköti az én nagylányomat, lélegzetvisszafojtva figyeli a vérnyomásmérő mutatóját, néha még pislogni is elfelejt a nagy koncentrálás közepette. A sztetoszkópot pedig olyan hanyag eleganciával lóbálja a nyakában, akár a szakik. Mi tagadás, ez a gyerek állatorvosnak készül!

De ígértem, hogy mesélek arról is, hogyan készül a mi saját Hamupipőkénk a bálba? Merthogy Sári imád tollászkodni: csakis nyakig érő habfürdőben pancsol, alig várja, hogy bekenhesse a pocakját (és a babákét, természetesen) az illatos testápolóval, reggelente ő is ragaszkodik az arcápoláshoz: rendszerint kipakolja a piperetáskámat, azzal a mozdulattal már nyitja is a krémes tubust és mehet a maszatolás. Jó esetben csak az én arcomra, az összes többi esetben pedig az ő homlokára, orrára, nyelvére, ruhájára. Sokba kerül ez Apának! Újabban viszont az ápoltság csúcsa a körömreszelés. Látta Anyukámat, ahogy egyik este kiigazítja a manikűrjét, több sem kellett neki, fennségesen tartotta azokat a parányi ujjacskáit, nehogy alulmaradjon egy ilyen fontos szépítkezési fázisban! És azóta is, ahányszor meglátja a virágos reszelőt, a kezünkbe nyomja és türelmesen végigüli, amíg mind a tíz körmét cirógatjuk. De amikor tényleg nyisszantani kell belőle, az sokkal inkább küzdelem, mint élvezet...

Puszil: Sári és Dóri

0 Comments