Sziasztok!


Hazatértünk. A nyaralásnak ugyan vége, de a mesének korántsem, hiszen azóta annyi minden történt még (a kipakolásra váró ruha-, és játékkupacokon trónolva próbálom tovább fűzni a szálat). Valahol a tengernél maradt abba a sztori. Mindig, amikor pancsolni indultunk, előzőleg természetesen jó vastagon bekentük magunkat fincsi naptejjel (ezért nem étcsoki, csupán capuccino színüek vagyunk). Gyerekismerőseinktől értesülve ez nekik csak nyűg, aminek bizony hangot is adnak. De nem úgy van az Sárikámmal! Már a második alkalommal, ahogy kiejtettem a számon, hogy megyünk hullámlovagolni, készségesen hozta a krémet és hozzáértően kente magára. Valamilyen oknál fogva a nyelvére jutott belőle a legtöbb, de fő, hogy az sem égett le. A köveket pedig akkora buzgalommal gyűjtöttük, hogy a végén azon gondolkodtunk, inkább Apa valamely kevésbé értékes búvárfelszerelését hagyjuk ott, hogy biztos beférjünk. De aztán inkább visszaszolgáltattuk a lelőhelyükre a hófehér kavicsokat. Na jó, azért annyi még így is maradt, ha repülvel jövünk, tuti felárat fizetünk, de oda se neki!

Hála a jó meleg neoprén ruhának és az egy hét alatt gyűjtött összes bátorságnak az utolsó napon élvezettel eltávolodtunk a parttól. Pörögtünk az úszógumiban, akár egy jókora fotelban, micsoda érzés! Kár, hogy korábban nem akaródzott kipróbálni. Sebaj, jövőre is veletek ugyanitt!

Levezetésképpen azért pár napra még megálltunk a Nagyszülőknél Gyékényesen, itt is lubickoltunk kedvünkre, és a köveket, amiket azóta kitermeltek, naná, hogy visszahordtuk. Most több kéz többet bír alapon Andrást is bevontuk a mókába, olyannyira, hogy a bő nadrágja összes zsebét megpakoltuk egy-egy fuvar alkalmával. Tényleg mindegyik máshogy placcsan a habokban, kizárt, hogy valaha is megunjuk. Igen ám, de Sára ornitológia iránti érdeklődése a hónapok elteltével sem csappant, amint megjelentek a hattyúk (vagy ha nem akartak megjelenni, hívtuk, csalogattuk őket szüntelen), a kődobálásból kenyéradagolás lett, és ha lehet ezt fokozni, még nagyobb élvezettel. Még a szomszéd bácsi halcsaliját sem sajnáltuk odaadni nekik, mégiscsak a madárkák a kedvenceink!

Gondoltátok volna hogy a fülhallgató bizony rémisztő látvány? Mert addig, amíg Sári észre nem vette András fején a nagy fekete fejpántot, és hanyatt homlok tepert ki a házból, mi egyáltalán nem. Mutogatott, sírt, valóban megijedt tőle. Tény, hogy kütyü enyhén ufófejet kölcsönöz a viselőjének, de kinek jutott volna eszébe, hogy egy, a laptopok és távirányítók világában pompásan eligazodó csemetének ez legyen a mumus? Először próbáltuk elmagyarázni, hogy az nem rossz dolog, nézzük meg közelebbről, de a sírás erre csak még kétségbeesettebb lett. Rendben, szépen eltettük. Volt, nincs. De Sárám csak nagy sokára merészkedett vissza, és még napokig hevesen gesztikulált a kezével, hogy eltűnt (micsoda megnyugvás!). Mi persze figyelünk rá, hogy ne háborgassuk az én drágaságom lelkét és azóta kizárólag lopakodó üzemmódban használjuk és emlegetni is kizárólag idegen nyelven szoktuk azt a bizonyos fülbekütyüt.

Elég a szószátyrásból, most már beszéljenek magukért a képek!

Puszilunk: Sári és Dóri

0 Comments