Kedveseim!

Mindenekelőtt üdvözletünket küldjük innen Hvar szigetéről!!! Ha netán erre jártok, nézzetek be hozzánk, láthatjátok, mennyire jól vagyunk. Ha mégsem, olvassatok tovább... De, aki ismer, sejtheti, hogy nem volt ez mindig így. Különösen induláskor nem. Talán picit túl sokat vártunk azzal, hogy Sára este kifáradjon, lehet, hogy emiatt nem tudott elaludni. Vagy csak felcsigázta őt az ismeretlen, ugyanis egész nap meséltük, hogy hova fogunk menni és ott mi minden vár majd rá. Lényeg a lényeg, hogy semmilyen megszokott és szükség hozta fortélyt bevetve sem sikerült álomba szenderítenünk a mi kis gyönyörűségünket. A Velencei tó magasságában megunta az elhaladó autók lámpáinak számolgatását és egyértelműen tudtunkra adta, hogy ki szeretne szállni. Egy pár perces pihenő nem a világ, gondoltuk, miért is ne? Igen ám, de innen nem volt visszaút. Sétáltunk, kukáztunk, ringattuk, meséltünk, sehogy sem sikerült rábírni, hogy békésen folytassuk az utat. Olyannyira zsigerből jött az ellenállás, hogy tanácstalanul vártuk, mi legyen? Abban a pillanatban azt is megbántam, hogy valaha is nyaralni vágytam, de aztán röpke másfél órás huzavona elteltével a verőfény és Delhusa andalító muzsikája megtette a kívánt hatást, Sárikám megadta magát, hüppögve ugyan, de elaludt. Lassított felvételben visszacsempésztük magunkat az autóba és belehúztunk, mivelhogy hajnali kompot el kellett ám érnünk. Na és itt kezdődik az igazi mesebeli kalandunk: mert hajózni igazán érdekes volt, pláne, hogy a hét java még hátravolt, és szerencsére van is. Pedig már oly’ sok élménnyel gazdagodtunk, hogy nem ártott volna egy kis nyakbaakasztós jegyzetfüzettel rohangálnom, és akkor most nem kéne törnöm a fejemet, nehogy valami kimaradjon. De teszek egy próbát.

Eddig tartottam tőle, hogy nem a megszokott környezetben sokkal kimerítőbbek lesznek a mindennapjaink, mint amúgy, na ezt most visszaszívom. Elképzelhető, hogy a legmegfelelőbb helyet találtuk meg a nyaralásra, hiszen bátran kijelenthetem, hogy mindannyian pihenünk. Pedig a szobánk enyhén szólva zajosnak mondható: az akkusztikát egész egyszerűen úgy kell elképzelni, mintha a főút melletti árokban térnénk nyugovóra, miközben a robogósok félmásodpercenként ralliznának a fülünk mellett. Ez utóbbi igaz is, úgyhogy a kabócák cseppet sem idegszál kifésülésre alkalmas ciripelése jelenti a felüdülést. De oda se neki, Sára akkorákat horpaszt, mint még soha! Teszem hozzá, babakocsiban is, amire fél éve nemigen volt példa. Lehet, hogy simán a dalmáciai levegő, de én gyanítom, hogy a sok tengerből kihalászott és lenyalogatott sós kő a ludas. Olyan ez neki, mint a néhai gyerekeknek a pálinkás kenyér. Kedvenc elfoglaltságunk még mindig a kődobálás, persze mindet külön-külön meg kell ám kóstolni, nem úgy van az! Meg aztán a partról hazafelé az ember lánya a lábáról is lenyalja a sót, így megspórolhatja a zuhanyzást. Ezzel egyenes arányban az ivóvíz készletünk is sitty-sutty pótlásra szorult, de ez legyen a legkevesebb! A tenger már önmagában is szép látvány, de még ha kedvünkre pancsolhatunk benne, az az igazi. A kedvünkre a mi esetünkben annyit tesz, térdig bemerészkedünk, élvezzük, ahogy a hullámok felcsapnak, de amint a pelus belelóg, már fordulunk is kifelé. Hiába az úszógumi és mindennemű szuper védőfelszerelés, a hideg víz egy ekkora gyereknek nem csábító. Köszönjük, maradunk a jól bevált kőcipelésnél, pihenésképpen a leanderlocsolásnál. Amit a dagály kivet a partra, azt mi lelkiismeretesen visszajuttatjuk a helyére. Csak az a kár, hogy egyszer ennek is vége szakad!

De ne szaladjunk ennyire előre! Képzeljétek, Sárikám, ahogy azt a szülei titkon elvárják, jóízűen lakmározik a tenger gyümölcseivel teli finomságokból, persze utána a fagyi sem maradhat el! Olyannyira, hogy már önállóan is szorongatja a tölcsért egy egész gombóc finomsággal. Mondjuk ez az egyetlen kezdeményezése arra vonatkoozóan, hogy egyedül egyen, de valahol mindent el kell kezdeni, nem igaz? Az étteremben a vacsorára várni viszont dögunalom, tuti, hogy nem gyerkőcöknek taláták ki. Olyankor van, hogy leballagunk a kikötőbe, ahol csupa izgalom az élet: már azt is tudjuk, hogy néz ki a sirály (ergo: újabb kedves madár), testközelből hallottuk (és azóta persze rendszeresen utánozzuk) a hajókürtöt, mi több, már volt olyan ütközőlabda, amit meg is tudtunk érinteni. Hogy az mekkora öröm és boldogság!

Szeretettel ölel a nyaraló csapat: Sári, Apa, Anya és a búvárok

0 Comments