2009. június 25. Ott repül a ribizlis puszi!
Drágáim!
A bogyósok varázslatában telt az elmúlt hetünk második fele: kezdtük azzal, hogy a szomszédban horgászó nagyfiú kukoricából készült halcsaliját elcsentük. A bukéja annál is jobb volt, mivel jópár óráig érlelődött a napon. Úgy működött a dolog, hogy odakuporodtunk a stégre, egyet a halaknak, egyet a bendőbe. Eleinte kapkodtam ki Sári szájából a nem oda szánt csemegét, de még így sem sikerült mindet kihalászni. Sokáig itt sem időztünk ám, ugyanis közvetlen ezután ráleltünk a ribizlibokorra, és annak ellenére, hogy meglehetősen savanyú volt minden piros szemecske, Sárikám tucatszám tömte őket abba az édes kis pofijába. Arról nem sok szó esett, hogy ki fogja megmosni a gyümölcsöket, idő előtt elnyelte mindet a pocak. Baj szerencsére nem lett belőle, úgyhogy éppenséggel hívhatnánk immunrendszer edzőtábornak is ezt a nyaraláskát. Délután a Mama nekilátott borsót szemezni, na ez aztán igazi jó mókának ígérkezett. Sári keverte, válogatta, dobálta, egy óvatlan pillanatban ezt is megkóstolta és mivel nyersen picit keserű volt, inkább visszatértünk a ribizlihez. Rendszeresen meg is locsoltuk a bokrokat, hogy szép nagyra nőjjenek. Azóta itthon minden növényünkből vízisás lett, merthogy az a huncut zöld öntözőkanna sosem nyughat!
De azért ne feledkezzünk el a legkedveltebb edzésformánkról sem, nevezetesen a kőszállításról. Olyan elánnal hordtuk a (bánya!)tóba a köveket, hogy a kitermelők is megirigyelhették volna. Azt hiszem, egy pár köbméter sóder kézivezérléssel visszakerült a lelőhelyére hála Sárámnak. A horgászok pedig csak úgy csodálkoztak a hirtelen vízszintemelkedés láttán. Hiába, Sári lenyűgözve figyelte, ahogy előbb placcsan, majd szépen elmerül a kristálytiszta vízben a kavics. Fogta a kezemet, mutatta az utat, fáradhatatlanul (már aki...) cipeltük a köveket tenyérben, zsebben, vödörben, ahol éppen fért. De olyan körünk is volt, hogy csak egyetlen darabbal szambáztunk a cseppet sem meredek lépcsőkön és a mondhatni ijesztően magas stégen. Szüleim legszívesebben kerítést fabrikáltak volna mindenhova, pedig élesben nem is láttak bennünket akciózni, csak meséltem nekik az elfoglaltságunkról. De lényeg a lényeg, hogy az állóképességünk növelésében aztán nem volt hiány! És mindennek a tetejébe még azt is szépen megtanultuk kimondani, hogy KŐ. Munkás volt, de megérte!
És ha már a tanulásra terelődött a szó, el kell újságolnom, hogy a pá-pá és a sima pusziimitáció már a múlté. Képzeljétek most már tudjuk a legösszetettebb búcsúzkodási formát is: tenyér a szájhoz, puszi majd elfúj. Mindezt széles mosollyal körítve. Természetesen a felnőtt családtagok ezzel egyenes arányban olvadoznak, velem az élen!
Kapjátok el a puszikat!!! Küldi: a ma 15 hónapos Sári és Dóri
0 Comments
Posted on 25 Jun 2009 by Dóra
Content Management Powered by CuteNews