Sziasztok!


Az alvás kulcskérdés. Ha nincs alvás, nincs energikus hancúrozás és nincs kicsattanó vidámság sem. Márpedig ezek elengedhetetlen kellékei egy cserfes egyévesnek, úgyhogy aludni kell. Szerencsémre Sárának nagyon jó alvókája van (szüleitől örökölte), tehát nem is panaszkodásnak indul ez a bekezdés. Csupán egy megfigyelés. Szerintem, ha egy felnőtt úgy dönt, hogy nyugovóra tér, szépen kinyújtózik, ellazul és behunyja a szemét. Aztán várja a hatást: a filmszakadást. Igen ám, de ugyanez egy gyermek esetében pont fordítva van. Anya kitalálja, hogy most már aztán pihenni kell, és vagy megy, vagy nem. A gyerek forgolódik, huncutkodik, próbálkozik, aztán majd elfárad. És ő aztán nem akkor csukja be a szemét, ha aludni szeretne, még a végén lemarad valami érdekesről. Nem. Hanem előbb jön a schnitt, és csak utána. Mindez egy pillanat műve, de igen érdekes. A gyerekeknél az elalvás folyamata sokkal inkább harc az álmosság ellen. Aztán a természet végül győz és így mindenki nyugodt. A puha, jól bejáratott hétköznapokon minden megy, mint a karikacsapás (a napi 15 óra alvás még mindig összejön), csakhogy időnként kihívjuk magunk ellen a sorsot és autóban próbáljuk ugyanezt. Így tettünk most hétvégén is, és jelentem, újfent megerősödött (mit megerősödött? sziklaszilárddá kövült!) bennünk az elhatározás, hogy ezután csakis éjjeli baglyokkal utazunk. Tudhattuk volna, hogy merész húzás, mégis akkora elánnal vágtunk neki az alig két órásnak ígérkező hazaútnak, hogy öröm volt nézni. Az volt ám az igazi öröm, amikor röpke hat órával később végre itthon voltunk! Délutáni szunyóka idejére terveztük az indulást de azok a fránya álommanók szabadságolták magukat. Mi meg hiába vártuk az álomport és az álomtündért Álomország kapujában, sehol senki. Tartottunk kényszerpihenőt, többet is, addig, addig, hogy belefutottunk egy autópályalezárásba. Na, ott kezdődött az igazi haddelhadd. Sára az autó összes tartozékát felfedezte, megrágcsálta, nyomogatta, átpakolta. Vezetett, zenélt, akrobatikázott, az ablakon kihajolva integetett a mellettünk álló autósoknak, mindenközben mi izzadtunk és alig észrevehetően erőltetett mosollyal, viszont az összes leleményességünkkel a túlélésért játszodtunk. Minden esetre Sárikám hősiesen viselkedett, még a kamionparkolóban elkészített instant vacsora ellen sem volt kifogása. Kócos kis buksiját azonban csak saját ágyában tudta álomra hajtani, hiába cirógattam én a világ összes rongyijával. Úgy látszik, jobb dolgunk sincs, mint kivételként erősíteni a szabályt.

Nagylányunk valamilyen oknál fogva elhatározta, hogy előbb utóbb apja nyomdokaiba lép és búvárnak áll. Kezdődött azzal, hogy egyik este habfürdőt cseppentettünk a vizébe. Ezt azóta is minden alkalommal kiköveteli, tudja, hogy melyik a buborékos flakon, alig félreérthetően lehalássza a polcról és jöhet a merülés. Merthogy Sári arccal belefekszik a habokba és jóízűen lakmározik (készítettem is róla olyan fotót, amin úgy néz ki, mint a Mikulás hófehér szakállal). Eddig még nem panaszkodott hasfájásra, de azért igyekszem megelőzni, hogy jókora adagokat kortyoljon belőle. A lubickolós kalandoknak még korántsincs vége, ugyanis döcögve nevet a zuhanynak, a folyó víz alá pedig bátran bedugja a fejét, én meg csak azon izgulok, hogy a hajszárító is bírja szuflával a fokozott igénybevételt. És a nyári pancsolások még csak ezután következnek!

Puszilunk: Sellőlány és ősei

0 Comments