Kedveseim!

Idő közben hazatértünk, az utunk ezalkalommal is eseménytelennek mondható, ami a mi esetünkben jó hír. A tuti koreográfia: nap zavartalanul (extra fárasztással) telik, este füdrés, vacsora, alvás, ez utóbbi már az autóban majd indulás. Ébredés csak célbaéréskor, ahogy azt kell. Ja, de mégis volt itt egy aranyos szösszenet, ezt el kell mesélnem. Begördülünk a határhoz, határőr harsány jóestéttel üdvözöl bennünket, bekukkant az autóba, észreveszi az angyalian szunyókáló Sárit a hátsó ülésen, azon nyomban suttogóra fogja: ’Menjenek csak, menjenek csak, jó utat!’
Itthon is suttogtunk, semmi lámpakapcsolás, csak bedőltünk az ágyba. Sárám tágra nyílt szemekkel (és persze éjjellátó radarral) pásztázta körbe a lakást, arcán ragyogó mosoly és meglepődés tükröződött, egy pillanatra el is illant az álom a szeméből, ment volna ő játszani, de gyorsan lefeküdtünk a nagyágyba mind a hárman és próbáltuk ott folytatni, ahol abbahagytuk. Vagyis Apát kivéve, mert ő csak akkor látott neki a jól megérdemelt szunyókálásnak. Azazhogy látott volna, csakhogy egy szem édes kislánya úgy döntött, ha már úgyis olyan sokáig távol volt, még picit szeretgeti. Egy órán keresztül simogatta az édesapja vállát, legyezte a rongyival, mire visszaaludtunk. Közben egyetlen mukk, egy mocorgás sem volt, csak dédelgetés. Így szép csöndben álomba mosolyogtuk magunkat.

Másnap szembesülnünk kellett egy aprócska, ám igen lényeges malőrrel, ugyanis a legfontosabbat elfelejtettük becsomagolni, ahogy az már lenni szokott. Képzeljétek, a rongyikészlet otthon maradt. Tudni kell, hogy a rongyi, mint olyan, elég sokrétű környezeti és egyéb hatásokkal néz szembe nap, mint nap, nem csoda hát, hogy hamar kipurcan. Ezért van használatban négy egyforma, hófehér puha rongyikoma, hogy észrevétlenül válthassák egymást. Így is volt ez egészen addig, amíg egy, már amúgy is fáradt rongyi magára maradt. Próbáltam matekolni, hogy mikor van a leghosszabb időintervallum, amikor esetleg kimoshatom és meg is szárad, de rá kellett jönnöm, hogy lényegében kivitelezhetetlen a kísérlet. Három nappal később a friss, jó illatú kendő igazi veterán rongyivá érett. Egy kis maszat, egy kis házi kosz, egy kis homok a játszótérről, az utca poráról nem is beszélve, szóval tuti a recept. Egy darabig hüledezve néztem, ahogy Sára áhitattal morzsolgatja minden elalváskor azt a leginkább porrongyra emlékeztető néhait, és közben azzal nyugtatgattam magam, hogy egy ilyen kéthetes masszív kutyás immunterápiával már minden baci lepereg, de aztán egyszer csak nem bírtam tovább. Egy óvatlan pillanatban elcsentem és irány a 60 fokos mosás. Innentől nem volt visszaút. Bevetettem egy alig észrevehetően durvább szövésű gézdarabot. Ránézésre kiköpött mása volt a jól ismert rongyinknak, de valahogy Sárikám nagyujjának sem olyan lehetett vele az íze, mert minden alkalommal, amikor az arcához emelte, fel is hagyott az ujjszopival. Kétségbe is voltam esve rendesen, hogy lőttek a délutáni alvásunknak, aztán szerencsére csak két órát csúsztunk vele, addigra sikerült puhábbra gyűrni azt a szerencsétlen textilpelenkát. És hála a verőfényes napsütésnek, estére már újra régi fényében pompázott a prototípus, mehetett minden a régiben. Azóta fokozottan vigyázunk rá, mivel csak holnap érkezik a felmentősereg, addig több mosás nem nagyon fér bele.


Ölelés: Sári és Dóri

Ui. Most aztán győzzük pótolni a játszótéri pajtásokkal kimaradt napokat!

0 Comments