Drágaságok!


Az életünk egy szempillantás alatt produkciósorozattá alakult. Egy kimeríthetetlen, csupa élvezet előadássá. Anya kérdez, Sára produkál és láthatóan nagyon élvezi (én annál is jobban)! De legtöbbször nem is kellek hozzá, az én Nagylányom egy született szórakoztatóművész! Kezdjük azzal, hogy a nap túlnyomó részében nemet intve rázza a fejét és mindeközben kajánul vigyorog. Kétségtelen, hogy pontosan tudja a jelentését, ennek ellenére akkor is ingatja a kis buksiját, ha nagyonis szeretne valamit. Például: ’szomjas vagy Sári? Kérsz vizet?’ Jön a félreérthetetlen testbeszédes válasz: NEM. Aztán Anya nyújtja a poharat, Sári mohón kortyol (persze továbbra is ott bújik a huncut mosoly a szája szegletében) és mindenki elégedett. A második és egyben kedvenc felvonás a ’mutasd meg, hogy repülnek a madarak?’ című. Erre ő magasba emeli a karjait és lendületes hadonászásba kezd, akkora elánnal, hogy tényleg kis híján elszáll! És, hogy még élethűbb legyen, komoly ábrázattal óriásiakat fújtat hozzá. Szerintem a csúcs a kukucs-mutatvány: éppen nem álmos, csak úgy babrál a rongyijával, majd hirtelen gondol kettőt és eltakarja az arcát. Észreveszem, és elkezdem kétségbeesetten ecsetelni, hogy eltűnt, hol lehet, mire lerántja a leplet és diadalittasan nevet, hogy mégiscsak előkerült. A hatalmas sikerre való tekintettel hajlandó végtelenszer elismételni, úgyhogy megadja a lehetőságet, hogy beteljünk vele! Majd’ elfelejtettem, a színdarabok végén tapsolni szokás, nálunk sincs ez teljesen másképp, csupán a sorrendet kezeljük szabadon. De ez a tapsolás dolog sem hétköznapi ám, mi együtt műveljük: Sára megragadja a kezeimet és szaporán összeütögeti, hiszen ez jóval nagyobbat csattan, mint az ő puha kis tenyere. Imádnivaló!

Arról már meséltem, hogy Sárikám egy ideje álldogál. A helyváltoztatás még mindig többnyire négykézláb történik, egyedül csak elvétve lépeget oldalazva. Azt is picit bizonytalanul de annál nagyobb tettvággyal. Aztán egyszer rájött, ha fogom mindkét kezét, és mehetnékje támad, simán csak egyik lábát a másik elé kell rakosgatni és már ott is vagyunk: gyalogolunk. Tetszik neki, de egyelőre még nem érzett rá a ’hogyan tegyük próbára a nagyok derekát?’ ízére, úgyhogy csak néha jut eszébe a masírozós manőver. Tudom, már nem sokáig!

Pár héttel ezelőtt ismét nekiveselkedtünk, hogy kis kacsánkat igazi medencében úsztassuk, sajna ebből a második kísérletünkből is esőnap lett. Vagyis el kellett napolnunk, ugyanis taknyos kiskacsák inkább szárítkoznak. De három a magyar igazság, úgyhogy reszkessetek élményfürdők, hamarosan jövünk! Addig is itthon áztatjuk el a fürdőt nap, mint nap. Amikor este hetet üt az óra, nincs több kec-mec, indulunk pancsolni. Ha kimondom a varázsigét: ’megyünk locsiba!’, Sárikám arca felragyog és hanyatt-homlok rohan a kádhoz, leellenőrizni, hogy van-e már benne víz? Ha nincs, az sem baj, hogy ruha van rajta, nem számít. Ágaskodik, tolakszik és minden áron el akarja kapni a csapból kiáramló vizet. Ennek az az eredménye, hogy mire lekerülnek róla a hacukák, mindannyian csatakosak vagyunk és Sári arca úgy néz ki, mint egy kölyöké a 101 kiskutyából. Cseppet sem zavarja, ha a szemébe is megy, sőt. Visong örömében, hogy fröcskölhet, mi pedig vízálló szkafanderben hárítjuk a veszélyt, már amennyire lehet.


Puszil: Sári és Dóri

Ehetinek itt a vége, most már aztán fuss el véle!

0 Comments