Kedveseim!

Igazi tél lett, igazi hóval és könyörtelen szélviharral. Ez is egy amolyan első dolog Sárikám életében. Mert decemberben volt egy harmatgyenge próbálkozás havazás ügyben, de sajnos semmi kézzel foghatót nem hagyott maga után. Nem így volt ez a héten. Csak hullott és esett, esett és hullott. Mi pedig naphosszat bámultuk az ablaknak tapadva, pislogni is csak percenként mertünk, nehogy egyetlen egy pihéről is lemaradjunk. Tényleg csodaszép dolog ez, amikor az angyalok megrázzák a dunyháikat odafent. Minket teljesen elvarázsolt. És csak ezután követezett a fizikai tapasztalás. Lemerészkedtünk hát a parkba, annak ellenére, hogy a szél majdnem felkapott minket is babakocsistúl mindenestűl. Az okosok minden ilyen eshetőségre kitalálnak valami technikai remeket, mi is természetesen rendelkezünk esővédővel, csak éppen eddig nem használtuk. Pedig sétáltunk már esőben, de inkább kenguruval és ernyővel egyensúlyozva. Sokáig úgy voltam vele, hogy nem fóliázom le a gyereket, olyan érzés ez, mintha bepakolnám egy bevásárlószatyorba aztán hajrá. De mikor már két napja hófehér takaró borított mindent és a szél továbbra sem állt el tombolás szándékától, úgy döntöttem velünk nem babrál ki. És antarktiszi öltözetben, eső-szélvédővel ellátva nekivágtunk a vakítóan fehér világnak. Sári már azt is baromi viccesnek találta, hogy becipzározom valami átlátszó burokba, úgyhogy kár volt eddig várni az élménnyel. Aztán amikor leraktam picit a hóba négykézlábazni, az extázis nem maradt el. Visongott és simogatta a puha fehérséget, még azt sem bánta, hogy meglehetősen hideg. És végre láttunk hamisítatlan hóembert, mert képről már igen jól ismerjük. Óriási esemény a hó egy gyereknek, még akkor is, ha még csak alig született, de már egy hónap múlva egy éves lesz. Lehet, hogy az autósok szitkozódnak (hozzáteszem, joggal), cserébe a kisebbek rajonganak érte. Én is, ahogy ezt egy valamire való, télen született ember lányához illik. A síelést utazási fóbiánk miatt idén hanyagoljuk, de lesz ez még így se!

Már többször eszemben volt, hogy mesélek Sára simogatási buzgalmásról, mert ez most a csúcs. Minden, ami szőrme, puha, finom, az cirógatnivaló. Legjobban a hajunkat dédelgeti, de ott van például Apa kabátján a műalpakka (vagy mi a szösz?), na akkor nincs pardon! Kedves, Sáriféle nyikorgással kísért gyengéd simi jár neki mindig, valahányszor meglátja. Tiszta szívből örül, ha Apa hazajön, de a homlokdörgölés után rögtön jelzi, hogy neki márpedig sürgős simogatnivalója van. Ilyenkor nemcsak a csizmánkról olvad a hólé, de mi is lefelé a lábunkról!

Sárikám már nagyon magabiztosan mozog, bármiben, akár egy hajszálban kapaszkodva gond nélkül feláll, oldalazva egész ügyesen közlekedik és diadalittasan dobol hozzá. De amikor elkezdte ezt a tevékenységet, hetekig csak a felfelé irányt tudta abszolválni, aztán ha már elfáradt, akkor elégedetlen nyögésbe kezdett, ekkor lépett színre Anya, akinek az ujjában fogózva már simán ment a guggolás, térdelés, miegymás. Mára ez már önállóan is ragyogóan működik, csak éppen a pelenkára huppanást utálja nagyon, nem tudom, hogy leszünk, ha elindul?


Simogatásunkat küldjük: Sári és Dóri

0 Comments