Sziasztok!


Már vége is a küszöbfóbiának. Pár napig komoly akadályt jelentett, aztán Apa szépen, türelmesen megmutatta, hogy nincs is mitől félni, és Sári onnantól kezdve könnyedén átsiklik fölötte. És, hogy még kényelmesebb legyen az átkelés, a mi Kislányunk rinocérosz keménységű bőrt növesztett a térdeire, ugyanis a legtöbb időt térdelve tölti, be is indult a védekező mehanizmus. Kenegetem mindenféle babatestápolókkal, de úgy látszik, ez most kevés. Emlékszem, az oviban nekünk is szép kerek foltot biggyesztettek a nadrágunkra, nehogy idő előtt kiszakadjon a játék hevében. Lehet, hogy szivaccsal fogom kipárnázni Sára harisnyáit a veszélyeztetett területeken, igazi sícicanadrágot varázsolok belőlük!

A játék nálunk mára már elég tág értelemben vett fogalom lett. Igazából minden, ami nem halmozottan ön- és közveszélyes, az játék. Ott van például a szójabab recsegős zacskóban, ami felér bármelyik csörgővel, vagy a bébiétel fém fedele, ezzel roppant jól lehet hokizni a konyhakövön. Aztán a mosószeradagoló recés kupakja fogínymasszírozónak, a bolyhos fürdőszobaszőnyeg tenyércsikizőnek, arról nem is beszélve, hogy a cipőkből kicsempészett sámfa milyen remek dobverőnek bizonyul. Legáhítottabb kincsek mégis a telefonok és távirányítók. Szülői felügyelettel pár pillanat erejéig ezeket is meg lehet tapogatni, de tilos nyálazni és ledobálni. Ezzel a félig megengedéssel remélem, hogy veszítenek vonzerejükből, és nem kell őket hónapokon belül a roncstelepre szállítani. Aztán ki tudja?

A pelenkázás már réges rég nem akkora móka, mint korábban volt, sokkal inkább testi erőpróba és anyai leleményesség. Amióta mászás van, az egy helyben ülés ismeretlen. És ahhoz, hogy tisztába tegyem, ugye pár pillanatig nem ártana, ha Sárikám nyugton feküdne. Namármost. Az, hogy megkérem és teljesíti, na az egyelőre kizárt, tehát marad a hajkurászás, és időnként valami érdekes újdonág, mint például a csiki-csukis krémesflakon, vagy a popsitörlős doboz. Az én Huncutkám olyan gyengédséggel rántja ki egyik törlőkendőt a másik után, hogy még csak eszembe sem jut bosszankodni. Aztán kicsit lehűti velük a viszkető fogínyét és mire feleszmél már rajta is van a bugyi.

Sárikám nő, mint a bolondgomba, említettem volt... Nem egy hagyományos értelemben vett dagimadár típus ugyan, de ha az anyukájára üt, nem is várható el tőle. Viszont olyan magas kiscsaj, hogy meg is kapta a nagylányoknak járó autósülést. Már nem háttal ül, szépen kilát, szóval minden megvan a boldogságunkhoz (csak az a fránya biztonsági öv ne lenne)! De ha már van, meg kell ezt is szokni felkiáltással nekiveselkedtünk, hogy kipróbáljuk. Első útunk játszópajtás látogatóba vezetett Herceghalomba. Szerencsére nincs messze, ennyit még az én izgága Kislányom is minimális nyikorgással kibírt. Igen ám, de a vendégségben csupa érdekességgel találkoztunk: új játékok, színes képek, a gyerekszobában igazi rózsaszín fal, hogy Sári semmiféle hajlandóságot nem mutatott a délutáni alvásra. Pedig a szemei szabályosan le akartak ragadni. De kitartóan küzdött és bizony ő nyert. Másfél órás csúszással fogtuk magunkat és elindultunk haza. Éppen csak kikanyarodtunk az utcából, amikor a mi éberbajnokunk beadta a derekát és álomra hajtotta azt a gyönyörű kis fejét, úgy, ahogy volt: meleg macibundában. Mit volt mit tenni, fűtés lekapcsol és Budapest helyett irány az autópálya, ahol szépen egyenletesen elautókáztunk egy keveset, mivel motorleállás egyenlő az ébredéssel. Nem is lett volna semmi gond, ha Apa nem nyel félre. De mivel félrenyelt és a fulladás elkerülése érdekében nekiállt tompított hangerővel köhögni, most már azt is tudjuk, hogy Sáránknál ez is ébredéshez vezet. Ennyit az autóban alvós idillről. Szóval nem mostanában indulunk világkörüli turnéra, ez már biztos!

Puszilunk: Sári és Dóri

0 Comments