Sziasztok Kedveskék!


Vesztésre állok. A meccs jelenlegi pontszámai 19:3 természetesen Sára javára. Mérkőzésünk tárgya „azért is sírok, ha le vagyok rakva, de éppen nem alszom” kontra „azért sem veszlek fel, hiszen ettél, ittál, játszodtunk és anyának most dolga van”. Eddigi igen szerény teljesítménem is nagy erőfeszítésbe került, olyan kitartóan tud sírni. Csináltunk már olyat, hogy vasalás közben minden ing után felvettem. A kis huncut a mindössze két hónapos eszével már akkor abbahagyja a kínkesrves ordítást, amikor éppen emelem fel, mondanom sem kell, hogy könnyeknek nyoma sincs. Mostanában ez a módi nálunk, mindössze 5 percet hajlandó nézegetni (kivétel, ha türelmesen rázogatok, csilingelek, zenélek, recsegek, zúgok valamivel a közvetlen közelében, akkor kitolódhat 10 percre is ez az idő - hurrá). Jó, nem kell mindjárt kétségbeesni, igazából minden evés után van hosszabb-rövidebb alvás, tehát a nap legnagyobb részét nem sírással töltjük, csak éppen most már gyakoribb vendégünk. Úgy érzem, a végzetes elkényeztetésnek még a határát súroljuk, és igyekszem javítani a stasisztikáimon .

Múlt héten volt egy kis riadalom. A vérkép eredménye kimutatta hogy Sárikám nagyon vérszegény (ez még a születés körülményeinek a következménye), és ha a vérében a hematokrit érték nem kezd el hipergyorsasággal fölfelé ívelni akkor vért kell kapnia. Nagyon megijedtem, aztán szerencsére elsőnek nem ezt az utat választotta a doktor néni, hanem azt kaptuk feladatnak, hogy ipari mennyiségben töltsük fel a kislányunk vasraktárait, ezért most csörgő helyett rozsdás csavart nyalogat;-) Jó, ez csak vicc volt, karamellízű cseppekben cuppogtatja a Maltofert. Csütörtökön megyünk vissza kontrollra és reméljük, hogy bezsebeljük a dícséretet!

Nagy utazók leszünk, nyáron megyünk majd a szüleimhez Kolozsvárra és terveink között szerepel, hogy belelógatjuk Sári kislábujját az Adriába . Ezért elmentünk útlevelet csináltatni, ami elég viccesen zajlott: a fényképezésnél eleve küzdenem kellett, mert aludt és nem volt hajlandó kinyitni a szemét. Namármost, amikor ezzel megvoltunk, kiderült, hogy nem ám nézeget csak úgy, egyenesen a fényképezőgép lencséjébe kell kukucskálnia, ami igen nagy teljesítény egy ekkora kis csöppségtől (de kellett hozzá a nénik segítsége, színes zacsit lobogtattak). És itt jön a neheze: fehér háttér kell, és mivel én volnék a háttér, be kellett bújnom egy lepedő alá és mindeközben úgy fogni Sárámat, hogy a kezem még véletlenül se látszon a fotón. Huhh, végül ezt is kiakrobatikáztuk, persze ekkor már jócskán türelmetlenkedett a kis drága. Igen, ám, de több pocak látszik, mint fej, itt már én is elkeseredtem, aztán megesett rajtunk a szívük, elfogadták a képet. Csendben hozzáteszem, avatatlan szemeknek minden csecsemő egyforma, akárkit odavihettem volna fotózkodni. Az utolsó bibit az jelentette, hogy csak az anja volt jelen az igénylésnél, még a végén kicsempészem az országból a gyermeket az apja tudta nélkül, nem úgy van az! Nap végéig haladékot kaptunk, jelentem, pótoltuk!

Legyetek jók!

Sáracsibész és kevésbé kitartó mamája

0 Comments