Habfürdőopera szappan után szabadon

FRISS NOVEMBERI KÉPEK KERÜLTEK A FOTÓALBUMBA!


Sziasztok!


Olyannyira elszaladt nélkülünk ez az októberi ló, hogy a naplóbejegyzés csupán szándék maradt. Azért remélem, végképp még nem mondtatok le rólunk, hiszen újra itt vagyunk, az összes mindennapi csodánkkal és küzdelmünkkel megspékelve. Mert az elmúlt időszakban kijutott bőven ebből is, abból is, úgyhogy webregény formában napi frissítésekkel tervezem pótolni az elmúlt hetekben kráternyire duzzadt űröcskét. Szóval el ne felejtsetek holnap is, holnapután is és azután is egy klikkre beugrani, mi egészen biztos itt leszünk!

2011. November 25. Negyvennégy hónap

Sárikám ma hónapfordulós, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy három éves és nyolc hónapos nagylány. Megint sokat változott ebben a pár hónapban, olyan érveléstechnikával büszkélkedhet, ami ritkaság! Vág az esze, mint a borotva, pillanatok alatt felmér, alkalmazkodik a szituációhoz, meg lehet vele beszélni dolgokat még akkor is, ha úgy indul valami hogy ‘nem akarom!’ Sokkal önállóbb is lett, amihez az óvoda nagy mértékben hozzájárul. Egyedül vetkőzik, mosakszik, harisnyát kivéve öltözködik is, nem mondom, hogy nem igényel folyamatos bátorítást és motiválást, de annyi baj legyen! A tudás mindenesetre az övé.

Visszatérve az óvodára, a szeptemberi beszámolómkor még nagyon friss volt az intézményhez való kötődése, emlékeztek, hogy egyből mélyvízbe hajítottak minket, és meglepő módon úgy tűnt, ez válik be. Úgy másfél hét után kezdett tudatosulni Sáriban, hogy ez nem csak egy jó buli, ahova akkor megy, amikor nincs más dolga, hanem ez egy mindennapos program a hét öt napján. Ezzel egyidőben kezdte mondogatni, hogy inkább ne menjünk, találjunk ki valami mast, ő inkább sosem szokja meg, mert nem szereti, és puktum. Kezdődtek a reggeli pityergős hattyú halála felvonások is, amit elég nehezen viseltem, bár felé nem mutattam. Görcsösen igyekeztem kihangsúlyozni az ovi jó oldalát, meg azt is, hogy lehet szeretni, meg azt egyszer úgyis azon kapja majd magát, hogy megszokta. Mindez egyáltalán nem vezetett pozitív eredményhez, olyannyira nem, hogy Sári inkább beteg lett, semhogy újra ott kelljen maradnia az óvodában. Heveny oviundor egy csipet náthával fűszerezve nála középfülgyulladást okozott, minden szörnyűségével egyetemben: láz, hasogató fájdalom, ideiglenes hallásromlás. Annyira bátran viselkedett a doktor néninél, szó nélkül megmutatta, hol fáj, nem is pityergett. Aztán a hagyományos orvoslás gyógyírt jelentett, addig is fülmelegítős sapkával volt kénytelen közlekedni. Úgy nézett ki vele, mint egy ügyeletes berepülő pilóta, jókora adag rábeszélőképességet igényelt, amíg meggyőztem róla, hogy ő bizony így is szép, és nem kevésbé hercegnő, mint nélküle! Pláne, hogy folyton visszakérdezett, mert alig hallott valamit. De nem ám jólneveltül, csak úgy, hogy MI? Csilliószor elhangzott egy nap, és még mostanra sem kopott ki a szókincséből. Fel is hagytam a javítgatással, inkább az időre bízom.

Sári ezen az őszön többet hiányzott az óvodából, mint amennyit tulajdonképpen járt oda, barátnőm frappánsan meg is jegyezte, hogy ő is levelezőn végzi a kiscsoportot. De aztán jött egy este csak Apával, és mintha elvágták volna a kétségbeesett könyörgést, hogy ott ne hagyjam egyedült, mert ő végig rám vár. Őszintén elbeszélgettek és kiderült, hogy annakidején Apa sem rajongott az ovi ötletéért, neki is időbe telt megszokni, barátkozni, és ezzel mindenki pontosan így érez, csak más ritmusban lendül át rajta. Pár hetes szünetet követően visszamentünk, Sárikám azért picit bizonytalankodott még, ezért kikönyörögtem a vezetőségnél, hogy bent maradhassak a kispadon pár délelőttre. Úgy láttam, ez rendkívül sokat jelentett neki, egyszer sem ellenőrizgetett, tudta, hogy bízhat bennem. Amikor ez is lecsengett, és azzal próbáltam hatni rá, hogy nekem is dolgom van, ha ott ücsörgök folyton, nem tudok pénzt keresni. Zseniális megoldást eszelt ki, csak figyeljetek: - Anya, van egy ötletem. Keressük meg itt a pénzt együtt, hátha Magdi óvónéni tudja, hol van!

Totyogós kora óta kedvenc foglalkozása volt az ábrázolás, festegetés, és ez most sincs másként. Ha teheti rajzol, bármekkora fecnit kidekorál, roppant ügyes! Csodájára járok, hogy arca van a figuráinak, kezükön ujjak, olyan nagyon ügyes! Első cicáját csodáljátok meg Ti is:






2011. november 24. BÁLINTÉ

Ez a bejegyzés legyen most az övé. Minden alkalommal dekázok, hogy egyik gyermekem se kapjon túl nagy figyelmet a másik rovására, kínosan figyelk rá, hogy megtartsam az egészséges egyensúlyt, úgyhogy holnap Sári sem maradhat ki a buliból! De addig is, ez a fiú megéri a pénzét, majd mindjárt meg is látjátok, hogy mi mindenért bátorkodom ezt kijelenteni!

Szó, mi szó, kenyérre tud engem kenni, egy született szívtipró, olyan különleges és varázslatos személyisége van, ha nem az én fiam lenne, biztos feleségül mennék hozzá felnőtt koromban! Még nincs másfél eves, de már olyan szókinccsel rendelkezik, hogy fel kell jegyeznem (szöveg alján lábjegyzetben találjátok*).

Az étvágyára sosem panaszkodtam ugye, az bizony van neki! Persze egy olyan különleges kulináris hajlamokkal megáldott testvér mellett, mint Sári, csoda lenne, ha neki nem bukkannának fel a sztárallűrjei, amik újabban felbukkannak. Odavan a szőlőért, minden mennyiségben nyakalja, de nem ám csecsemő módjára (=lehámozva, kimagozva), hanem szőröstűl, bőröstűl. Csonka szőlőszemet nem fogad el, tehát a nagyobb példányok kettészedésével nem érdemes vesződni, mert ami nem fér be a szájába egészben, az kint is marad. Szőlő mellet kóstolgat ő egyéb ínyencségeket, mint például a pattogós gumilabda, fémgolyó, és a gyöngyszemek. Mi tagadás, kedveli a kerekded idomokat! Utóbbiakkal van is egy most már viccesnek tűnő, akkoriban riasztó anekdotánk, történt ugyanis, hogy Bálintom szájbavett egy apró vasgolyót, Anyukám megneszelte a turpisságot, azonnali beavatkozást látott szükségesnek, miszerint a gyereket fejtetőre állítva rázza, hátha kiköpi a nem odavaló játékot. Az én Drágaságom ezen annyira meglepődött, hogy sebtiben le is nyelte a golyót. Izgultunk is rendesen, nehogy elakadjon a torkán, netán fuldokoljon miatta. De Bálint nem zavartatta magát, viszatelepedett a játékai közé és kereste az újabb kóstolnivalót. Másnaptól elkezdtem figyelni, hogy mikor érkezik meg a pelenkába a nemkívánatos táplálék, bő három nap el is telt, amikor egy fémgolyónak látszó, ám a lenyeltnél sokkal parányibb szürke golyó kandikált a bűzbomba kellős közepén. Újabb leizzadás, hiszen az jutott eszembe, mi van, ha összement a golyó most egy nagy adag káros fém szívódott fel a szervezetében? Megtisztogattam, megtapogattam, mire kiderült, hogy az csupán egy szürke gyöngyszem volt, aminek érkezését azért nem vártuk, mert nem is volt róla fogalmunk, hogy Bálint bekebelezte. Kitartó turkálás eredményeképpen meglett a kissé megfakult, ám megfelelő méretű golyó is, fémmérgezés veszélye elhárult szerencsére.

Ám egyéb veszélyek korántsem kerülnek el bennünket, mióta egy vérbeli kis férfiember garázdálkodik az életünkben. Kaszkadőröket megszégyenítő sérüléseket írhatok már most a számlájára, és ez még csak a kezdet! Két hónapja jár önállóan, de azóta már katapultált úgy a konyhaszékről, hogy azt hittem, az összes eddig kinőtt foga, minden ujja és a feje is betört, ezzel szemben egy hatalmas puklit növesztett a homlokára és csak a széket törte el. Máskor, (szintén a szék volt a hunyó), valahogy nekiesett és egy ártatlannak tűnő botlással jókora piercinget harapott a nyelvébe szegénykém! Dőlt a vér, patakzottak a könnyeink, fiús anyukáknak ezek a fogalmak nem ismeretlenek, ami ilyenkor biz’ sovány vígasz. Egy napig koplalt utána, annyira fájhatott neki, de ezt is átvészelte, szépen begyógyult a sebe. Annyira édes, ha koppan valahol, jajeszékes bibiiiiiiiii ismételgetés közepette rohan, hogy adjak rá gyógyító puszit. Attól tényleg job lesz! És ő is cuppant, olyan gyengéden, beleremeg a lábam! És képzeljltek, már nem húzza a hajamat! Szereti babrálni, és elalváskor kéri is, hogy cirógathassa vele csöpp kis mancsait, de már nem tépkedi. Hurrá! Közel voltam ahhoz, hogy én ezt nem bírom tovább, inkább fiúsra vágatom, amikor egyik percről a másikra úgy döntött, hogy sokkal élvezetesebb csikizőset játszani, mint folyton azt hallgatni, hogy áúúúúúú!


* Lábjegyzet Bálint szókincstára: Én, nem, Apáé, Anya, Mama, Papa, Mámá, Tátá, Dindi, Anna, Lizzy, juj, enyém, tűz, húzd, csüccs, oda, bibi, azt is, gyöngy, busz, Peti, autó, baba, kész, papucs, hallo, pityipő, kaki, pipi, krém, háta, haja, Buzz, ezek pusztán a tudatosan használt és jól érthető szavak, de szinte mindent megpróbál utánozni, számtalan szónak mondja az első szótagját, és van olyan, amit csak az képes dekódolni , aki tudja, hogy mit mond, ilyen például Jájá (=Sári), Tui (=Túrórudi), Ájájá (=Arielle)

2011. november 23. Horrorért a reptérre (raccsolók előnyben) tongue

Személyes kultúrszervezőnktől (nagyon jó barátnőm) jött az ötlet, hogy menjünk ki az új nevet viselő, Liszt Ferenc reptér termináljára felfedezni. Ó, micsoda remek gondolat! Sári folyton emlegeti, hogy bezzeg, majd ha mi is repülővel megyünk, de csudajó lesz, azt is tudhja, ki a légiutas kísérő. Bálint pedig igazi fiú, biztosan odáig lesz az ámulattól a fémadarak közvetlen közelségében, úgyhogy meg voltam róla győződve, az a bizonyos csoport nélkülünk aztán sehova sem indulhat. Gábor figyelmeztetett, hogy ez azért még hangyányit komoly program a mi értdeklődési szintünket tekintetbe véve, de felbuzdulva a többi kisgyerekes jelentkező láttán, tántoríthatatlan voltam. Egy zimankós októberi vasárnapon nekivágtunk a Gyorsforgalmi útnak (pontosabban ott már mindketten húzták a lóbőrt a hátsó ülésen.) Sebaj! Legalább nem fognak olyan hamar elfáradni a reptéri kalandozáson - nyugtatgattuk egymást. Aki időben indul, az természetesen jó időben oda is ér, úgyhogy még bőven volt időnk rápihenni a mókára indulás előtt. Az már egy kicsit aggasztó volt, hogy Sári kerek perec kijelentette, ő még nem aludt eleget, úgyhogy inkább folytatná a szunyókálást valamelyikünk ölében. És így is tett, gyakorlatilag rongyimorzsolgatva tette meg azt a másfél órás buszutat, amit ehun fogok kivesézni. Én, aki folyton azt hangoztatom, hogy még nem értünk meg a hosszú utakra (tehát üdülés csak belföldön, repulés minimum két év múlva) jó kis leckét tanultam. Tudni kell, hogy ez az egész emlékpark látogatás arról szól, hogy egy idegenvezető figura fontos kulisszatitkokat és kis jóindulattal izgalmas háttérinformációkat oszt meg az arra vágyókkal, mint például, hogy hol parkolnak a kifutópályát takarító hókotrók és mekkora a hatósugara a kettes számú mellékradarnak.

A csúcs az egészben, hogy senki nem repül sehova, viszont a macerán, amit annyira kihagynánk még valódi becsekkoláskor is, át kell esni. Ergo: szúró, vágó és egyéb fémtárgyaktól megszabadulni, táskák, kabátok, cipő levesz, sípoláskor fokozott biztonsági ellenőrzés, mindezt megelőzi egy laza 20 perces sorbanállás, gyerekek természetesen minden irányban el (ugyanis rájuk nem vonatkozik az ellenőrzés, hm, ha ezt tudtuk volna, az összes robbanószerkezetet velük csempésztük volna át a kapukon). Bálint semmiféle hajlandóságot nem mutatott az egy helyben ülésre, randalírozott a buszon, minden áron ő akarta kezelni a sebességváltót. Ha nem engedtem, visított, ha igen, a sofőr bácsi szeme szikrát szórt. Az enyhe kifejezés, hogy fizikai közelharcot vívtunk, hiszen minimum 10 évet öregedtem! A szóban forgó idő alatt az én imádott kisfiamnak volt alkalma az összes szál hajamat megcibálni (egyenként), valamint minden, nyilván paleolit korból a jármű padlójára gyógyult szotyihéjat megkóstolni. Én megértem, hogy neki is kellett találni valami érdekeset, meg azt is elfogadom, hogy magam ástam a vermünket, de ez mindent egybevéve lazán felért egy idegenlégiós kiképzéssel. Pláne, hogy innivaló nuku, még elterelő hadműveletre is szerény lehetőségeket engedett a szigorú szabályzat.

Őszintén szólva fogalmam sincs, miket mesélt a túravezetőnk, látni is alig láttam valamit, talán egy, fölöttünk épp leszállni készülő fapados járat gépét, amit akkor is ugyanígy szemügyre vehettünk volna, ha tetszőleges időre (nem elhanyagolandó szempont, jegyzem meg!) kiálltunk volna a terminál teraszára. És vajon ki miként emlékszik erre az eseményre? Én csupán annyit mondok, okosabb lett volna más “kárán” tanulni, ám de kedvenc férjemnek ebben is igaza volt: hogy ezt kijelenthessem, személyes élményekből kell táplálkoznom.


2011. november 22. Tündérlépcső

Hétköznapi jelzővel aligha leírható, azért én megkísérelem: a leghatalmasabb, legóriásibb, hihetetlenül nagy hír, hogy családunk egy kupacba költözött. Tudtátok volt, hogy a szüleink Kolozsváron, tőlünk csekély félezer kilométerre laktak vala. Ez azonban idén októbernek havában merőben megváltozott, ugyanis most mindössze nyolcpercnyi autózásra tették át bázisukat, és ezzel egy új, az eddiginél is boldogabb időszak vette kezdetét. Amióta mi évekkel ezelőtt elköltöztünk otthonról, téma volt, hogy majd, valamikor, egyszer lesz az még így se. Ez a nem kissé nevezetes nap most ősszel érkezett el, csak azt nem értjük, mire vártak eddig? Hiszen csudajó dolog ez, be kell látnunk! Temérdek küzdelmes elintéznivaló, álmatlan éjszaka, aggódás és vesződség előzte meg, viszont most mindenért kárpótolnak a nagy családi összejövetelek, és az, hogy bármikor ott vagyunk egymásnak, nem választ el egy határ. Az sem titok, hogy nekünk roppant sokat jelent, hogy van hova bizományba adni a gyerkőcöket, akár órákra, később napokra is. Számomra is eljött az az idő, amikor meg merem ezt kockáztatni, pláne, ha tudom, hogy jobb kezekben nem is lehetnének! Már tettünk is kísérletet pizsamapartira, aminek az lett a vége, hogy Bálintom hajnalban másfél órán át óbégatott azon, hogy miért nem az anyja hajával cirógatja vissza az álmot a szemébe? Anyukámék saját bevallása szerint kis híja volt, hogy ki nem ugrasztottak bennünket az ágyból, úgyhogy inkább egy rövid időre jegeljük ilyen jellegű kezdeményezéseinket.

Mindenesetre olyan igazán jó érzés járja át az ember lányát, ha ott tartózkodik, úgyhogy már többet bandázunk ott, mint itthon, a játékparkunknak csaknem felét észrevétlenül becsempésztük a sorok közé, vagyis ha úgy tetszik, bármelyik pillanatban kiírhatjuk a nevünket az ajtóra, ugyebár egy család vagyunk, nem? A környezet varázslatos, a lakás csábítóan otthonos, no meg a semmihez sem fogható házikoszt is adott, arról nem is beszélve, hogy végtelen türelmű Nagymamámat a bébicsőszök tiszteletbeli királynéjává avatjuk! Itt ragadom meg az alkalmat: ÉVA-MAMA, ISTEN ÉLTESSEN SOKÁIG 85-ik születésnapodon!

Ölelés: Sári, Bálint és Dóri
Posted on 22 Nov 2011 by Dóra

<< Previous 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Next >>

összes bejegyzés

Content Management Powered by CuteNews